Két ég satujában

Műhelyesszé a kötet születéséről (Megjelent az Új Forrásban)

Acsai Roland


A vers északfoka

Vasadi Péternek nagy tisztelettel

„Északfok, titok, idegenség, lidérces, messze fény” – e verssor szavainak valódi értelmére tavaly ébredtem rá, Finnországban. A sarkkör fölött nyolcvan kilométerrel éreztem át az északfok igazi jelentését. Legutóbbi kötetem, az Alagútnapok versei, olyanok voltak, mintha a fában a görcsöket, a csomókat írtam volna meg, most következő verseskötetemben, melynek munkacíme Két ég satujában, meg szeretném írni az egész fát.

„Lappföld tiszta” – mondogatta az alkotóház vezetője. Igaza volt. A versírásra, illetve magukra a versekre is hatással volt e tisztaság. T. S. Eliot bevezette az objektív korrelatív fogalmát, mely szerint a gondolatokhoz meg kell keresni az igazán adekvát képet. Ez az állítás megfordítva is igaz. Finnország tiszta természeti képei tiszta gondolatokat követeltek. Meghatározó volt számomra az ott eltöltött idő. Furcsa ez a „volt”, mivel Finnország az a hely, amiről nehéz, már-már lehetetlen múlt időben beszélni, Finnország, és mindaz, amit számomra jelent, továbbra is folyamatos jelen idő.

Felszabadítóan hatott rám, hogy nem túlterhelt történelmileg és kulturálisan úgy, mint Európa nagy része. Megíratlan, fehér lap: tabula rasa. Egyébként itt a „fehér lap” nem csak metafora: előfordult, hogy Kemijärviban nem vittem magammal jegyzetfüzetet valamelyik sétámra, és amikor eszembe jutott egy ötlet, verssor etc. egyszerűen beleírtam a hóba. Nem kellett félnem, hogy összetapossák, mire visszafelé jövök. Kemijärvi olyan volt számomra, mint egy óriási dolgozószoba. Ha azt mondtam, Finnország tabula rasa, akkor el kell mondanom, hogy Lappföld fokozottan az. A világirodalomból ismerni néhány alkotást, mely Helsinkiről szól (ilyen például Robert Creelyé, vagy Scott Thurstoné), de Lappföld terra incognita maradt a világ, illetve a magyar költészet előtt. Ideje volt felfedezni.

Finnországba való érkezésemkor az ég jelentette számomra az első nagy természeti szenzációt: sokkal közelebb volt valahogy a földhöz, mint otthon. A házak laposabbak voltak, mintha tudták volna, hogy nem kell nyújtózkodniuk, úgy is elérik a firmamentumot, mert az ott van, számukra és minden ég alatti dolog számára eleve adottként, elérhető távolságban. Az első – a kötet talán leghosszabb versét – épp ez az élmény váltotta ki. Ez volt az Egy kemijärvi tornácon című: „A föld nem szökhet meg a menny elől, / Gondolod egy kemijärvi tornácon ülve, / Amíg Vera és Kata odabent szaunáznak”. Ez a vers irányadóvá vált.

A finn művészet elemi kapcsolatban áll a természettel és nagyon közeli kapcsolatban a japán művészettel, ami a költészetben, és a képzőművészetben egyaránt organikus, letisztult formákat eredményez. A finn kortárs líra egy-két kivételtől eltekintve gyakorlatilag nem használja a rímelést. Ez is a megfelelő irányba terelt: ugyanis az Alagútnapok rímes versei után, most újra szabad verseket szerettem volna írni. Lehet, hogy a költészet belső dialektikája szerint is megtörtént volna ez a váltás, de az itteni hatások ezt még jobban megkönnyítették.

Az ég és a felhők nem csak közelségükkel hökkentettek meg, hanem váratlan formáikkal is. Néha fémlemezként félig lelógtak a horizonton, miközben az aljuk olyan egyenes volt, mintha acélvágóval vágták volna el.

Alkotótársam, Vera festett erről egy képet. A festményen egy gyár is szerepel: a fémmonstrum különállásában is analóg a természettel, mintha a természet idegenségét leplezné le, megjelenítve magát a természet- gépet. Én is megpróbáltam megírni ezt az élményt, melyből megszületett a Két ég satujában, a kötet címadó verse. Máshol nem látni hasonló felhőket. Geometrikusak, oximoronnak hangzik, és mégsem az. Ugyanolyan mindennapi oximoron ez ott, mint nyáron a világos éjszaka, vagy a sötét nappal Kaamos idején.

„A két ég satuja”-metafora egyszerre utal egyfajta tökéletes, kitüntetett létállapotra, amennyiben a föld is éggé, mennyé válik, és megszűnik a kanti dichotómia, valamint utal a két ország (Finnország és Magyarország) ege között egzisztáló énre is.

A kötet második verse Rovaniemiben íródott, címe: Kemijoki. „Érzem, ahogy lassan / Szivárogni kezdek az ég felé, / Mint fatörzsben a nedvek. / Ma pont annyi idős vagyok, / Amennyi mindig is voltam. / Ma pont abba vagyok szerelmes, / Akit mindig is szerettem.” A vers utolsó négy sora („Ma pont annyi idős vagyok...”) Saarikoski-parafrázis. Saarikoski a modern finn líra élharcosának számított és számít ma is, halála után. Képes volt a városban meglátni a természetet, amikor a házakat az erdő fáihoz hasonlította.

A Kemijoki jegyzetelése idején, mely a folyó partján történt, egy második vers is elkezdett kikristályosodni bennem: A főtér felé. Mivel a vers nem hosszú, idemásolom: „A vak ég fehér botja vagyok, / Amivel most épp Rovaniemi utcáit / Tapogatja ki, / Vagy a folyópartot, / Ahol az ember egyszerre / Találkozhat Oféliával és Shalott asszonyával. / / Az aszfalton üres sörös-dobozt / Zörget a szél. / A gyalogátkelőhely lámpái / Versenyt csipognak – / Én és az ég, / Elindulhatunk.” A vers kiváltó okai a szokatlanul hangosan csipogó közlekedési lámpák voltak, melyeket akkor hallottam, amikor a folyó mellől elindultam vissza a városba. Az embernek valahogy folyamatosan gondolkoznia kellett a vakságon, mint létállapoton. A vakság a versben az akkor meglehetősen szürke ég jelzője lett. A vak ég képének létrejöttében bizonyára közrejátszott Pascal és rejtőző istene. Nálam az isten elrejtőzöttségét vaksága helyettesítette. Fehér botjaként szituáltam magam (igen, a versbéli én megegyezik velem), egyfajta közvetítői léthelyzetben úgymond, amivel kitapogatja a világot. Zárójelben jegyzem meg, hogy Rovaniemi főterének különben Lordi Tér a becsületes neve. A hallgatóság közül néhányan talán még emlékeznek az Eurovíziós dalfesztivál pár évvel ezelőtti győzteseire, akik szörny-maszkokban adták elő dalaikat. Egyszóval a vers valódi címe a „Lordi-tér felé” lenne...

A vakságról és a látásról több versem is született abban az időszakban. Egyrészről azért, mert Verát is ez foglalkoztatta festészetileg, másfelől pedig azért, mert Kemijärviban megkerülhetetlen volt a látás, nem-látás, illetve a láthatóság problémája. Nem sokkal Lappföldre érkezésem után olvastam a következő kis történetet valamelyik finn kortárs képzőművészeti albumban: egy férfi dolgozgatott odakint a tóparton, hirtelen úgy érezte, figyeli valaki; ismerős érzés: tarkónkon érezni valakinek a tekintetét, de közel-távol egy lélek sem tartózkodott, aztán később, ahogy körbenézett, ráébredt, hogy nem más, mint a hegy figyeli.

Hogy egy hegy, vagy valamely más élettelenek tartott természeti forma „figyel”, alapvető élmény lehet azok számára, akik valaha megfordultak errefelé. Épp olyan alapvető, mint az ég folyton változó színei, vagy a felhők szokatlan formái, meghökkentő alakzatai.

A természetben megtapasztalt „figyelemnek” ugyankor lehet egy másik oka is, mely csöppet sem elhanyagolhatóbb, mint az előző: ez pedig nem más, mint épp a figyelem, a tekintet hiánya (és máris itt vagyunk újra a vers vak egénél).

Az előbb említett példa a figyelő heggyel lehet a negatív-tekintet kifejeződése is: a tekintet hiányának tekintete. Ugyanúgy, ahogy a nagy csend sokkal hangosabbnak tűnhet, zavaróbb lehet, mint bármiféle zaj.

A figyelő természet, illetve ez a negatív tekintet nálam az „Egy kemijärvi temetőben” című versben jelenik meg: „Mókus szalad végig a kőkerítésen: / A természet örökmécsese. / Úgy érzem, mintha figyelne / Valaki. Hátunk mögött egy tó / Szürkehályogos szeme.” A Dancer in the dark című versem szintén e jegyben született. Nagyon közel áll a képzőművészethez. Valójában kiváltó oka volt. Fontos megemlítenem a párbeszéd meglétét két szubjektum, két alkotó, két művészeti ág között. Jelenlegi verseim is e jegyben születnek. Dialógus a képzőművészet és a költészet között, dialógus a szubjektumok között, Gesamkunstwerk. Számomra nagyon fontos, és több okból egyre fontosabb korszak a romantika: a német romantika volt az a művészettörténeti korszak, mely leginkább az összművészet felé törekedett, ezért nem is meglepő, hogy a transzcendentalitást is hasonló „Gesamkunstwerk” módon fogták fel, olyannak, ami épp úgy áll a földiből, mint az égiből. Univerzális idill, Kék Virág. Az efféle szintetizáló, ellentéteket kibékítő metaforateremtés tőlem sem idegen (ld. Két ég satujában). Tehát új kötetemben megkerülhetetlen lesz a képzőművészet hatása. Kvázi kétszerzős kötet lesz: Vera fogja illusztrálni a kötetet. A kötetben szereplő művek annak a folyamatos együttdolgozásnak – vagy hívhatnám inkább „együttlátásnak” is, hogy a szinoptikusság fogalma sem maradjon ki írásomból – lesznek a lenyomatai, mely finnországi ösztöndíjunkat és napjainkat jellemezte, jellemzi. Sokszor úgy éreztük, mintha a másikkal kitágultak volna az érzékszerveink. Mintha többet látnánk meg egymás által a világból, akárha több szemet kaptunk volna egy párral. Mivel feleségem az ötödik hónapban van, talán elmondható, hogy hamarosan hat szemünk lesz...

Mai magyar líránk – tisztelet a kivételnek –, mintha híján lenne a képeknek, a plasztikusságnak, a tulajdonképpeni vizualitásnak. Hogy ez most a fogalmi líra túlhajtásának, vagy másnak köszönhető-e, nem tisztem megválaszolni. Maradandó képekkel és metaforákkal is szeretnék dolgozni.

A Dancer in the dark című verssel, melyet fentebb képzőművészeti szempontból vizsgáltunk, elértünk egy másik fontos kérdéskörhöz, az erotikus lírához: „Távoli dombok gőzölögtek, / Mint a tested szaunázás után, / Kiállva az éjszakai ég alá. // Egy falevelet figyeltem: a vágyat, / Mellyel a szikla testéhez tapad; / És éreztem a vágy remegését.” Talán furcsán hangzik, de Lappföldön az embert, ha kikerül a természetbe, ha kettesben marad vele, átjárhatja bizonyos ősi, erotikus, érzéki élmény. A líra hagyományosabb vonulata a szeretkezés vagy a kedves testének képeit hasonlítja természeti jelenségekhez. Én ezt megfordítottam. A tájat hasonlítottam testi, érzéki képekhez. A Síugrótorony nem más, mint egy szeretkezés természeti képekkel elbeszélve, egy erdei kirándulás stációival leképezve: „Eső rozsdája fogta be / A szél metsző pengéit, / És meglágyította a levegőt – / Elfeledtetve velünk, / Hogy ez már a tél előjátéka. // Mögötted mentem – / Elképzeltem, ahogy lépteidre / A hegy barlangos testei / Megtelnek vérrel. / Hallottam a szél sóhajtásait, / És láttam a sziklás talajt / Markoló gyökerek / Szorítástól elfehéredő ujjait.” Mint látható, a természet maga is erotikus instancia számomra, rengeteg érzéki részlettel, és persze a projekcióm is működik. A természet és az erotika kapcsolata a finn nyelvben is megtalálható, hogy csak egy példát említsek: a Sarkkört ők Nappapiirinek nevezik, mely magyarul Köldökkört jelent. Nekem ez a metafora, érthetően, nagyon fontos lett: „Nyolcvan kilométerre a Köldökkörtől / Nézem az ég összegyűrt, eldobott / Csokoládépapírját, mely belefagyott a tó vizébe, / És a te köldöködre gondolok.”

Kemijärviban, télen, majd később Kakslauttanenben, nyáron rengeteget sétáltam. Jegyzetfüzettel a kézben. A sétát egyfajta révület elérésére, ihletettség elérésére használtam. Mert nagyon fontos az ihlet. Az alkotók nem nagyon szeretnek beszélni fontosságáról, mert ezzel bevallanák függőségüket, kiszolgáltatottságukat. Sétáim közben gyakran bukkantam a természetben készen talált metaforákra, hasonlatokra, trópusokra. Ezeket leginkább ready-made képeknek nevezhetném, a természet ready- made-jeinek. Ezekkel aztán nem kellett mást tennem, mint beemelnem a versbe. Ilyen képekre példa a Pyhätunturin talált kő, melyen szárny- lenyomatokat találtam („Nem lehettem kő a kövek közt, / Angyal-fosszíliákkal.”); vagy a felhő, mely tükörképével, és geometrikusságával a satu két pofáját formázta (ld. „Két ég satujában”), vagy a kígyó alakú köd, amely átfogta a hegyet: „Aztán mint egy kígyó, / Lassan a hegy / Köré tekeredett a köd”; vagy nézzük a készen talált oximoronokat: a világos éjszakákat nyáron, és a sötét nappalokat télen.

Sok embertől hallottam, hogy depresszíven hatott rá az egész napos sötétség. Én épp az ellenkező tapasztalatról tudnék beszámolni. A világító hó épp elég fényt adott nekünk életünk fotoszintéziséhez: „Ismerjük a boldogság fotoszintézisét, / Melyhez nap se kell, a hó fénye is elég” – áll a Tabula Rasa című versben. Mivel a telet megírtam, meg akartam, írni a nyarat is: a teljes fényt, a fény abszolút fokát. Ezért nyáron újra felkerekedtünk, és elindultunk Kakslauttanenbe, még északabbra, mint ahol először éltünk. Talán épp azért találhattam rá Pavel Florenszkij Az ikonosztáz című könyvére, mert többször élvezhettük Ritva, egy Lappföldön élő ortodox ikon-festőnő vendégszeretetét. Florenszkíj ikonosztázokról szóló könyve nyári verseim segédegyenesévé vált. Az író hosszasan értekezik a fény metafizikájáról, mint az ikonfestészet alapvető jellemzőjéről. Igyekeztem felhasználni az ikonfestészet transzcendes filozófiáját a versekben is. A műveknek az arany lett alapvető színük, az aranyozás, mely maga tiszta, keveretlen fény. Az eget, mondja egy ikonfestő, csakis arannyal lehetne ábrázolni, hiszen az ég fő jelelvonása nem a kékség, hanem a fényhozó mivolta. A nyár könyve című versemben ezek a gondolatok a következőféleképpen jelentek meg: „Gyors nyár, hattyúid mily vizeken / Ringatod? // Könyvedet a fény metafizikájáról, / Mely fenyők foszforeszkáló betűivel íródott, / Lámpa nélkül, / Éjszaka is olvashatjuk itt, / Ahol minden / Fénnyel viselős, / És minden, ami napvilágra jő, világosság.” Az ikonnak fontos eleme az úgynevezett „osztóvonal”, mely a versbe így került bele: „Mielőtt az eső utáni erdőben / Elindulok a patakhoz, / Megérintem / Felségem hasát, / És a testében dobogó / Két szívre / Gondolok. // A mozdulat: / Napjaim arany / osztóvonala.”

Végezetül hadd fejezzem be egy a látvánnyal kapcsolatos revelációmmal: ahányszor kinéztem az ablakon és láttam a hegyeket, a dombokat, a fenyőket, belém nyilallt, hogy amit látok, a táj, csak egy másik ablak, melyen keresztül a lényegre látni. Ha jó, ha igazi: minden műalkotás efféle ablak, legyen az festmény vagy vers. Az északfok panorámája.