Tóth Ákos: Megújuló energiák (recenzió az Élet és Irodalomból)
Acsai Roland: Két ég satujában. Palatinus Kiadó, Budapest, 2008. 92 oldal, 2200 Ft
Nem mondható, hogy Kemijärvi, ez a Lappföld szívében, az északi sarkkörön is túl fekvő közepes nagyságú település az egyetemes verskultúra és művészet ismert zarándokhelyei közé tartozna. Ahogy egyébként Finnország és Skandinávia sem él az évszázadok utazásait összegyűjtő világirodalom fényes lapjain, hiszen a hajdani Grand Tourok, tanulmányutak, az Európa kulturális vérkeringését biztosító művelt expedíciók mindig a csábító délre irányultak, mérhetetlenül nagyobb vonzást jelentett a megosztható kulturális emlékezet, az emberi történet példatára, mint az olvashatatlan múlt országai, Isten háborítatlan vadvilága. Ha elfogadjuk is, hogy a Múzsa általában délen honos, s a közép-kelet-európai ihlet exportja kiváltképp mindig dél, délnyugat felé tartott, még akkor is nehezen érthető, hogy - a feltárt nyelvrokonság és az újabb történelemalakulás bizonyos párhuzamai ellenére - miért ily hiányos a finn élmény megjelenése kultúránkban, s ritka felbukkanásakor miért nem hódított nagyobb teret az oly sok mindenre nyitott magyar költészetben.
Most mintha ez történne mégis Acsai Roland kötetével, melyben egy hiányos év (a ciklusok sorrendjében: ősz, tél és nyár) versjegyzeteiből tárul elénk mindaz, ami a honvágy nélküli távollét, egy komplex változásélmény tapasztalatából szóvá tehető. Azért fontos mindjárt némi kétellyel élni a megszólalás esélyeit illetően, mert e versek pontosan érzékelik az utazás nyomán feltárult más világok, az egyszerre megnyerő és elgondolkodtató idegenség, a természet végtelenje és a rendelkezésre álló művészi eszközök korlátoltsága közötti különbséget. Minden természetlíra nagy kérdése, natura és ars (észak és dél?) örök vitája visszhagzik, mikor a versalany az elé táruló táj és a létrehozott tájkép közvetlen ellentétét kihasználva azon töpreng, vajon elérhető-e egyáltalán az emberileg alkotott rend, megfigyelés segítségével a dolgok ex genezis létezésével egyértékű tisztaság és néma beleegyezés. Anélkül, hogy a versterep s részei a szimbolikus megfelelés áldozataivá válnának, a művekben kísérlet történik egy költői topográfia, a valós arányoktól elütő, végképp személyes tér kialakítására. Acsai korábbi szerkezeteinek nehéz meghallást ajánló, legtöbbször egy komor tárgy életét nyelvi ténnyé alakító módszere itt, a megszokott, mindig idegennek érzett otthontól messze és egy belső haza közelében kiegészül azzal a válaszra méltató, rajta kívüleső megbízással, melyre, úgy tűnik, igazán várt ez a poétika, s melynek - jobb híján - legyen most Finnország a neve. A vándorként egész új körzetét bejáró költő mintha sosem tudná, hogy a megverselt, őt lenyűgöző természeti látvány csak e föld megszentelt s konkrét jelentéssel felruházott emlékhelyeinek egyike-e (úgynevezett szejta), vagy egy más hittel igazolható akarat alapítványa, első teremtés, melyből éppen a vers szava állítja elő a monumentum modern formáját. Kimondás-vágya rendre a költészet elfogadott és felmért lehetőségeinek határán egyensúlyoz, és az igazi felfedezők merész terveivel kél versenyre, mikor a Sarkpont - mint szupermetafora - halk, de állandó hívását a Föld mágneses erejével megegyező művészi kötöttségként képes felfogni és kamatoztatni. Ezzel a nyelv életébe ékelt fordulattal összegyűjti és újrarendezi versvilága motívumait, s a téves megnevezés veszélyeit is vállalva állandóan közelít költészete valódi ismerettel kecsegtető tárgyához, a valamikori egybeérés nullpontjához, a természeti széphez. A kötet erejét adó fontos mozzanat, hogy a lét legegyszerűbb, már-már szó nélküli rejtelmeibe visszakereső párosjáték (amiben társ a festőnő, aki mint szerető és mint a szó számára menekülést és mintát ajánló kép gazdája egyszerre válik személyében és műve által is elérhetetlenné) olyan kezdeményekhez - egy gyermek fogantatásához és a közös könyv-mű születéséhez - érkezik el, melyek egyként tartalmazzák a privát és költői sors kiegészülését, valamint a fejlődésnek mindenfajta önösséget kizáró körforgás-jellegét.
Mivel Acsai szerint a költészet a folytonos, de eredeti mondandóhoz csak nehézségekkel jutó lény-közösség, csillapíthatatlan cirkuláció tanúja, tipikus beszédhelyzete mellőzi is a klasszikus pictura-hagyomány tárgy és szubjektum között ellentétet képző/fenntartó eljárását. A kötet legjobb verseiben a versalany fokozott körültekintése mindannyiszor a természeti tárgy rá irányuló, viszonzó figyelmére csodálkozhat rá. A nyelv kölcsönösséget ajánló, kevéssé személyes érdekű, a "tiszta" leírás semlegességét kereső szemlélete két módon, a szólás terének kitágításával és egyidejű leszűkítésével járul hozzá a poétikai program sikeréhez. Kitágításon érthetjük azt, ahogy a költészet szükségképp megszemélyesítő, animisztikus pozíciói mögött megjelennek a kollektív tudat népművészetben, mítoszban szóhoz jutó sejtelmei, s ahogyan a szerző és az olvasó közötti szerződést rendre felülírja a világ erőit megérteni kívánó névtelen teremtés vad vágya. Leszűkítésről pedig ott beszélhetünk, ahol a természet örök Másika a szerelem tárgyában ösztönöz szólásra - abban, aki egyszerre a teljes táj kis része, s e töredékeket felnövelő új egység. Acsai, a "jojka trubadúrja", ily messzi hatások ötvözője lenne?
Igen, de elsősorban lírafogalmak kutatója, s nem mellékesen, a költészetben fennforgó energiák megújítója, nagy higgadtsággal dolgozó szakembere. Aki képes egy önmagát mértéktelenül felajánló tenyészetben meglátni és láttatni a lényeget, a szó számára hasznost. Legfőbb példaként pedig felajánlja a víz (tó, folyó) visszatérő, majd' minden verset elborító tükrét, a verstárgyat megkettőző, s a költőnek szinte bámulatosan előjátszó természet hasonlatát önmagáról, zárt tanítást, amit csak a bennfentes érthet. A valódi s a tükör-ég által felevenített nagy vitába pedig egyszerre kapcsolhatjuk be "csalkép" és ideál romantikus toposzát és a poézis mélységes otthontalanságát tudtunkra adó József Attila-i intést, mely az "éji folyó csillagát" kötné vízhez rögtön. S azt még nem is említettük, hogy ezek az Acsai verseiben mély tartalommal telített folyók, tavak ugyanazok, melyek mind ez idáig arról voltak csupán híresek, hogy a megújuló energiák előállításában jeleskedve a finn áramszolgáltatás igen nagy hányadát adják. S azt se higgyük, hogy ilyesfélékről a beszélő hallani sem akar. Nem, az emberi munkálkodás és a feladatként felfogott költészet terepe ugyanis "e kettő közötti, keskeny, fényes sáv", ahol többek közt e "metafizikus gyárak" s a menthetetlenül emberit összegző versgyár is működik. A kétféle hiány szorításában/satujában munkáló költészet gondja szerinte épp az, hogy az elérni-lehetetlen igazi csillag, igazi ég, valós nap-éj, valamint az ezeket felfogó művészi elhatározás kvázi-reáliája között magára találjon valahol, ha kell, új hazára leljen. Acsai, új kötete alapján immár biztonsággal mondható, magára és hazára talált, s e haza neve, elismerve fáradozása sarkított, ám meggyőző igazát, lehetne ez is: Arktisztikum.
Acsai Roland: Két ég satujában - Acsai Varga Vera festményeivel: Versek, képek a kötetből, recepció
Friday, August 20, 2010
Joulu
Legrövidebb napján az évnek,
Miután a környező hegyek miatt hónapok óta
Már amúgy is láthatatlan
Nap lebukott valahol a horizont mögött
A felhőket cinóber- és kadmiumvörösen világítva meg,
Hogy aztán újra sárgás-szürke freskószínbe hűljenek,
A fűrészt a bicikli kormányára akasztottam,
És elindultam Puusteli felé,
Hol a fából ácsolt épületek miatt,
Melyek olyanok, mint Gallén-Kallela,
Vagy Pekka Halonen műtermei, délen,
Mindig úgy éreztem, mintha
Száz évet tekertem volna vissza az időben;
És ahol az évszázados fenyőkön túl a stég
Olyan észrevétlenül fut ki az éjszakai ég alá,
Mint a rénszarvasok nyoma.
Havazni kezdett.
Ide-oda forgattam fejem a hóesésben
Megfelelő fenyőt keresve,
Amire egy tó partján, félúton,
Hamarosan rá is akadtam.
Mielőtt nekiláttam volna, hogy kivágjam,
Cigarettára gyújtottam,
Majd talpammal megnyikorogtattam a jeget,
És vártam, hogy valahonnét az erdő mélyéről válaszoljanak rá
A rókák.
Letérdeltem a fa mellé.
Megrázogattam tappancsait,
És megsimítottam havas tűlevél-szőrét,
Majd, mintha csapdából, kiszabadítottam vékony törzsét
A zuzmók gyűrűjéből.
Gyantaillat csapott meg,
Amikor fűrészelni kezdtem,
Gyantaszavak
- képzelet borostyánkövében a valóság
szúnyoga –,
Amikkel hozzám beszélt, szavaiban úgy tükröződtem,
Mint egy hologramban;
Aztán a hónom alá kapva, neked,
Mint egy reszkető állatkölyköt,
Hazahoztam.
Legrövidebb napján az évnek,
Miután a környező hegyek miatt hónapok óta
Már amúgy is láthatatlan
Nap lebukott valahol a horizont mögött
A felhőket cinóber- és kadmiumvörösen világítva meg,
Hogy aztán újra sárgás-szürke freskószínbe hűljenek,
A fűrészt a bicikli kormányára akasztottam,
És elindultam Puusteli felé,
Hol a fából ácsolt épületek miatt,
Melyek olyanok, mint Gallén-Kallela,
Vagy Pekka Halonen műtermei, délen,
Mindig úgy éreztem, mintha
Száz évet tekertem volna vissza az időben;
És ahol az évszázados fenyőkön túl a stég
Olyan észrevétlenül fut ki az éjszakai ég alá,
Mint a rénszarvasok nyoma.
Havazni kezdett.
Ide-oda forgattam fejem a hóesésben
Megfelelő fenyőt keresve,
Amire egy tó partján, félúton,
Hamarosan rá is akadtam.
Mielőtt nekiláttam volna, hogy kivágjam,
Cigarettára gyújtottam,
Majd talpammal megnyikorogtattam a jeget,
És vártam, hogy valahonnét az erdő mélyéről válaszoljanak rá
A rókák.
Letérdeltem a fa mellé.
Megrázogattam tappancsait,
És megsimítottam havas tűlevél-szőrét,
Majd, mintha csapdából, kiszabadítottam vékony törzsét
A zuzmók gyűrűjéből.
Gyantaillat csapott meg,
Amikor fűrészelni kezdtem,
Gyantaszavak
- képzelet borostyánkövében a valóság
szúnyoga –,
Amikkel hozzám beszélt, szavaiban úgy tükröződtem,
Mint egy hologramban;
Aztán a hónom alá kapva, neked,
Mint egy reszkető állatkölyköt,
Hazahoztam.
A föld kék
Vízzel festettem, és tűzzel,
Ismételgetem,
Miközben a lélek négy
Őselemére gondolok,
És a sininen hetki
Lassan
Yves Klein-kékre
Fest mindent.
A sötétebb és világosabb
Foltok váltakozásában
Combokat fedezek fel,
Mellek vonalát, hajlatokat –
Kék festékbe mártott,
Meztelen tested
Lenyomatait a hó
Fehér vásznán.
Vízzel festettem, és tűzzel,
Ismételgetem,
Miközben a lélek négy
Őselemére gondolok,
És a sininen hetki
Lassan
Yves Klein-kékre
Fest mindent.
A sötétebb és világosabb
Foltok váltakozásában
Combokat fedezek fel,
Mellek vonalát, hajlatokat –
Kék festékbe mártott,
Meztelen tested
Lenyomatait a hó
Fehér vásznán.
Műhelyesszé a kötet születéséről (Megjelent az Új Forrásban)
Acsai Roland
A vers északfoka
Vasadi Péternek nagy tisztelettel
„Északfok, titok, idegenség, lidérces, messze fény” – e verssor szavainak valódi értelmére tavaly ébredtem rá, Finnországban. A sarkkör fölött nyolcvan kilométerrel éreztem át az északfok igazi jelentését. Legutóbbi kötetem, az Alagútnapok versei, olyanok voltak, mintha a fában a görcsöket, a csomókat írtam volna meg, most következő verseskötetemben, melynek munkacíme Két ég satujában, meg szeretném írni az egész fát.
„Lappföld tiszta” – mondogatta az alkotóház vezetője. Igaza volt. A versírásra, illetve magukra a versekre is hatással volt e tisztaság. T. S. Eliot bevezette az objektív korrelatív fogalmát, mely szerint a gondolatokhoz meg kell keresni az igazán adekvát képet. Ez az állítás megfordítva is igaz. Finnország tiszta természeti képei tiszta gondolatokat követeltek. Meghatározó volt számomra az ott eltöltött idő. Furcsa ez a „volt”, mivel Finnország az a hely, amiről nehéz, már-már lehetetlen múlt időben beszélni, Finnország, és mindaz, amit számomra jelent, továbbra is folyamatos jelen idő.
Felszabadítóan hatott rám, hogy nem túlterhelt történelmileg és kulturálisan úgy, mint Európa nagy része. Megíratlan, fehér lap: tabula rasa. Egyébként itt a „fehér lap” nem csak metafora: előfordult, hogy Kemijärviban nem vittem magammal jegyzetfüzetet valamelyik sétámra, és amikor eszembe jutott egy ötlet, verssor etc. egyszerűen beleírtam a hóba. Nem kellett félnem, hogy összetapossák, mire visszafelé jövök. Kemijärvi olyan volt számomra, mint egy óriási dolgozószoba. Ha azt mondtam, Finnország tabula rasa, akkor el kell mondanom, hogy Lappföld fokozottan az. A világirodalomból ismerni néhány alkotást, mely Helsinkiről szól (ilyen például Robert Creelyé, vagy Scott Thurstoné), de Lappföld terra incognita maradt a világ, illetve a magyar költészet előtt. Ideje volt felfedezni.
Finnországba való érkezésemkor az ég jelentette számomra az első nagy természeti szenzációt: sokkal közelebb volt valahogy a földhöz, mint otthon. A házak laposabbak voltak, mintha tudták volna, hogy nem kell nyújtózkodniuk, úgy is elérik a firmamentumot, mert az ott van, számukra és minden ég alatti dolog számára eleve adottként, elérhető távolságban. Az első – a kötet talán leghosszabb versét – épp ez az élmény váltotta ki. Ez volt az Egy kemijärvi tornácon című: „A föld nem szökhet meg a menny elől, / Gondolod egy kemijärvi tornácon ülve, / Amíg Vera és Kata odabent szaunáznak”. Ez a vers irányadóvá vált.
A finn művészet elemi kapcsolatban áll a természettel és nagyon közeli kapcsolatban a japán művészettel, ami a költészetben, és a képzőművészetben egyaránt organikus, letisztult formákat eredményez. A finn kortárs líra egy-két kivételtől eltekintve gyakorlatilag nem használja a rímelést. Ez is a megfelelő irányba terelt: ugyanis az Alagútnapok rímes versei után, most újra szabad verseket szerettem volna írni. Lehet, hogy a költészet belső dialektikája szerint is megtörtént volna ez a váltás, de az itteni hatások ezt még jobban megkönnyítették.
Az ég és a felhők nem csak közelségükkel hökkentettek meg, hanem váratlan formáikkal is. Néha fémlemezként félig lelógtak a horizonton, miközben az aljuk olyan egyenes volt, mintha acélvágóval vágták volna el.
Alkotótársam, Vera festett erről egy képet. A festményen egy gyár is szerepel: a fémmonstrum különállásában is analóg a természettel, mintha a természet idegenségét leplezné le, megjelenítve magát a természet- gépet. Én is megpróbáltam megírni ezt az élményt, melyből megszületett a Két ég satujában, a kötet címadó verse. Máshol nem látni hasonló felhőket. Geometrikusak, oximoronnak hangzik, és mégsem az. Ugyanolyan mindennapi oximoron ez ott, mint nyáron a világos éjszaka, vagy a sötét nappal Kaamos idején.
„A két ég satuja”-metafora egyszerre utal egyfajta tökéletes, kitüntetett létállapotra, amennyiben a föld is éggé, mennyé válik, és megszűnik a kanti dichotómia, valamint utal a két ország (Finnország és Magyarország) ege között egzisztáló énre is.
A kötet második verse Rovaniemiben íródott, címe: Kemijoki. „Érzem, ahogy lassan / Szivárogni kezdek az ég felé, / Mint fatörzsben a nedvek. / Ma pont annyi idős vagyok, / Amennyi mindig is voltam. / Ma pont abba vagyok szerelmes, / Akit mindig is szerettem.” A vers utolsó négy sora („Ma pont annyi idős vagyok...”) Saarikoski-parafrázis. Saarikoski a modern finn líra élharcosának számított és számít ma is, halála után. Képes volt a városban meglátni a természetet, amikor a házakat az erdő fáihoz hasonlította.
A Kemijoki jegyzetelése idején, mely a folyó partján történt, egy második vers is elkezdett kikristályosodni bennem: A főtér felé. Mivel a vers nem hosszú, idemásolom: „A vak ég fehér botja vagyok, / Amivel most épp Rovaniemi utcáit / Tapogatja ki, / Vagy a folyópartot, / Ahol az ember egyszerre / Találkozhat Oféliával és Shalott asszonyával. / / Az aszfalton üres sörös-dobozt / Zörget a szél. / A gyalogátkelőhely lámpái / Versenyt csipognak – / Én és az ég, / Elindulhatunk.” A vers kiváltó okai a szokatlanul hangosan csipogó közlekedési lámpák voltak, melyeket akkor hallottam, amikor a folyó mellől elindultam vissza a városba. Az embernek valahogy folyamatosan gondolkoznia kellett a vakságon, mint létállapoton. A vakság a versben az akkor meglehetősen szürke ég jelzője lett. A vak ég képének létrejöttében bizonyára közrejátszott Pascal és rejtőző istene. Nálam az isten elrejtőzöttségét vaksága helyettesítette. Fehér botjaként szituáltam magam (igen, a versbéli én megegyezik velem), egyfajta közvetítői léthelyzetben úgymond, amivel kitapogatja a világot. Zárójelben jegyzem meg, hogy Rovaniemi főterének különben Lordi Tér a becsületes neve. A hallgatóság közül néhányan talán még emlékeznek az Eurovíziós dalfesztivál pár évvel ezelőtti győzteseire, akik szörny-maszkokban adták elő dalaikat. Egyszóval a vers valódi címe a „Lordi-tér felé” lenne...
A vakságról és a látásról több versem is született abban az időszakban. Egyrészről azért, mert Verát is ez foglalkoztatta festészetileg, másfelől pedig azért, mert Kemijärviban megkerülhetetlen volt a látás, nem-látás, illetve a láthatóság problémája. Nem sokkal Lappföldre érkezésem után olvastam a következő kis történetet valamelyik finn kortárs képzőművészeti albumban: egy férfi dolgozgatott odakint a tóparton, hirtelen úgy érezte, figyeli valaki; ismerős érzés: tarkónkon érezni valakinek a tekintetét, de közel-távol egy lélek sem tartózkodott, aztán később, ahogy körbenézett, ráébredt, hogy nem más, mint a hegy figyeli.
Hogy egy hegy, vagy valamely más élettelenek tartott természeti forma „figyel”, alapvető élmény lehet azok számára, akik valaha megfordultak errefelé. Épp olyan alapvető, mint az ég folyton változó színei, vagy a felhők szokatlan formái, meghökkentő alakzatai.
A természetben megtapasztalt „figyelemnek” ugyankor lehet egy másik oka is, mely csöppet sem elhanyagolhatóbb, mint az előző: ez pedig nem más, mint épp a figyelem, a tekintet hiánya (és máris itt vagyunk újra a vers vak egénél).
Az előbb említett példa a figyelő heggyel lehet a negatív-tekintet kifejeződése is: a tekintet hiányának tekintete. Ugyanúgy, ahogy a nagy csend sokkal hangosabbnak tűnhet, zavaróbb lehet, mint bármiféle zaj.
A figyelő természet, illetve ez a negatív tekintet nálam az „Egy kemijärvi temetőben” című versben jelenik meg: „Mókus szalad végig a kőkerítésen: / A természet örökmécsese. / Úgy érzem, mintha figyelne / Valaki. Hátunk mögött egy tó / Szürkehályogos szeme.” A Dancer in the dark című versem szintén e jegyben született. Nagyon közel áll a képzőművészethez. Valójában kiváltó oka volt. Fontos megemlítenem a párbeszéd meglétét két szubjektum, két alkotó, két művészeti ág között. Jelenlegi verseim is e jegyben születnek. Dialógus a képzőművészet és a költészet között, dialógus a szubjektumok között, Gesamkunstwerk. Számomra nagyon fontos, és több okból egyre fontosabb korszak a romantika: a német romantika volt az a művészettörténeti korszak, mely leginkább az összművészet felé törekedett, ezért nem is meglepő, hogy a transzcendentalitást is hasonló „Gesamkunstwerk” módon fogták fel, olyannak, ami épp úgy áll a földiből, mint az égiből. Univerzális idill, Kék Virág. Az efféle szintetizáló, ellentéteket kibékítő metaforateremtés tőlem sem idegen (ld. Két ég satujában). Tehát új kötetemben megkerülhetetlen lesz a képzőművészet hatása. Kvázi kétszerzős kötet lesz: Vera fogja illusztrálni a kötetet. A kötetben szereplő művek annak a folyamatos együttdolgozásnak – vagy hívhatnám inkább „együttlátásnak” is, hogy a szinoptikusság fogalma sem maradjon ki írásomból – lesznek a lenyomatai, mely finnországi ösztöndíjunkat és napjainkat jellemezte, jellemzi. Sokszor úgy éreztük, mintha a másikkal kitágultak volna az érzékszerveink. Mintha többet látnánk meg egymás által a világból, akárha több szemet kaptunk volna egy párral. Mivel feleségem az ötödik hónapban van, talán elmondható, hogy hamarosan hat szemünk lesz...
Mai magyar líránk – tisztelet a kivételnek –, mintha híján lenne a képeknek, a plasztikusságnak, a tulajdonképpeni vizualitásnak. Hogy ez most a fogalmi líra túlhajtásának, vagy másnak köszönhető-e, nem tisztem megválaszolni. Maradandó képekkel és metaforákkal is szeretnék dolgozni.
A Dancer in the dark című verssel, melyet fentebb képzőművészeti szempontból vizsgáltunk, elértünk egy másik fontos kérdéskörhöz, az erotikus lírához: „Távoli dombok gőzölögtek, / Mint a tested szaunázás után, / Kiállva az éjszakai ég alá. // Egy falevelet figyeltem: a vágyat, / Mellyel a szikla testéhez tapad; / És éreztem a vágy remegését.” Talán furcsán hangzik, de Lappföldön az embert, ha kikerül a természetbe, ha kettesben marad vele, átjárhatja bizonyos ősi, erotikus, érzéki élmény. A líra hagyományosabb vonulata a szeretkezés vagy a kedves testének képeit hasonlítja természeti jelenségekhez. Én ezt megfordítottam. A tájat hasonlítottam testi, érzéki képekhez. A Síugrótorony nem más, mint egy szeretkezés természeti képekkel elbeszélve, egy erdei kirándulás stációival leképezve: „Eső rozsdája fogta be / A szél metsző pengéit, / És meglágyította a levegőt – / Elfeledtetve velünk, / Hogy ez már a tél előjátéka. // Mögötted mentem – / Elképzeltem, ahogy lépteidre / A hegy barlangos testei / Megtelnek vérrel. / Hallottam a szél sóhajtásait, / És láttam a sziklás talajt / Markoló gyökerek / Szorítástól elfehéredő ujjait.” Mint látható, a természet maga is erotikus instancia számomra, rengeteg érzéki részlettel, és persze a projekcióm is működik. A természet és az erotika kapcsolata a finn nyelvben is megtalálható, hogy csak egy példát említsek: a Sarkkört ők Nappapiirinek nevezik, mely magyarul Köldökkört jelent. Nekem ez a metafora, érthetően, nagyon fontos lett: „Nyolcvan kilométerre a Köldökkörtől / Nézem az ég összegyűrt, eldobott / Csokoládépapírját, mely belefagyott a tó vizébe, / És a te köldöködre gondolok.”
Kemijärviban, télen, majd később Kakslauttanenben, nyáron rengeteget sétáltam. Jegyzetfüzettel a kézben. A sétát egyfajta révület elérésére, ihletettség elérésére használtam. Mert nagyon fontos az ihlet. Az alkotók nem nagyon szeretnek beszélni fontosságáról, mert ezzel bevallanák függőségüket, kiszolgáltatottságukat. Sétáim közben gyakran bukkantam a természetben készen talált metaforákra, hasonlatokra, trópusokra. Ezeket leginkább ready-made képeknek nevezhetném, a természet ready- made-jeinek. Ezekkel aztán nem kellett mást tennem, mint beemelnem a versbe. Ilyen képekre példa a Pyhätunturin talált kő, melyen szárny- lenyomatokat találtam („Nem lehettem kő a kövek közt, / Angyal-fosszíliákkal.”); vagy a felhő, mely tükörképével, és geometrikusságával a satu két pofáját formázta (ld. „Két ég satujában”), vagy a kígyó alakú köd, amely átfogta a hegyet: „Aztán mint egy kígyó, / Lassan a hegy / Köré tekeredett a köd”; vagy nézzük a készen talált oximoronokat: a világos éjszakákat nyáron, és a sötét nappalokat télen.
Sok embertől hallottam, hogy depresszíven hatott rá az egész napos sötétség. Én épp az ellenkező tapasztalatról tudnék beszámolni. A világító hó épp elég fényt adott nekünk életünk fotoszintéziséhez: „Ismerjük a boldogság fotoszintézisét, / Melyhez nap se kell, a hó fénye is elég” – áll a Tabula Rasa című versben. Mivel a telet megírtam, meg akartam, írni a nyarat is: a teljes fényt, a fény abszolút fokát. Ezért nyáron újra felkerekedtünk, és elindultunk Kakslauttanenbe, még északabbra, mint ahol először éltünk. Talán épp azért találhattam rá Pavel Florenszkij Az ikonosztáz című könyvére, mert többször élvezhettük Ritva, egy Lappföldön élő ortodox ikon-festőnő vendégszeretetét. Florenszkíj ikonosztázokról szóló könyve nyári verseim segédegyenesévé vált. Az író hosszasan értekezik a fény metafizikájáról, mint az ikonfestészet alapvető jellemzőjéről. Igyekeztem felhasználni az ikonfestészet transzcendes filozófiáját a versekben is. A műveknek az arany lett alapvető színük, az aranyozás, mely maga tiszta, keveretlen fény. Az eget, mondja egy ikonfestő, csakis arannyal lehetne ábrázolni, hiszen az ég fő jelelvonása nem a kékség, hanem a fényhozó mivolta. A nyár könyve című versemben ezek a gondolatok a következőféleképpen jelentek meg: „Gyors nyár, hattyúid mily vizeken / Ringatod? // Könyvedet a fény metafizikájáról, / Mely fenyők foszforeszkáló betűivel íródott, / Lámpa nélkül, / Éjszaka is olvashatjuk itt, / Ahol minden / Fénnyel viselős, / És minden, ami napvilágra jő, világosság.” Az ikonnak fontos eleme az úgynevezett „osztóvonal”, mely a versbe így került bele: „Mielőtt az eső utáni erdőben / Elindulok a patakhoz, / Megérintem / Felségem hasát, / És a testében dobogó / Két szívre / Gondolok. // A mozdulat: / Napjaim arany / osztóvonala.”
Végezetül hadd fejezzem be egy a látvánnyal kapcsolatos revelációmmal: ahányszor kinéztem az ablakon és láttam a hegyeket, a dombokat, a fenyőket, belém nyilallt, hogy amit látok, a táj, csak egy másik ablak, melyen keresztül a lényegre látni. Ha jó, ha igazi: minden műalkotás efféle ablak, legyen az festmény vagy vers. Az északfok panorámája.
Acsai Roland
A vers északfoka
Vasadi Péternek nagy tisztelettel
„Északfok, titok, idegenség, lidérces, messze fény” – e verssor szavainak valódi értelmére tavaly ébredtem rá, Finnországban. A sarkkör fölött nyolcvan kilométerrel éreztem át az északfok igazi jelentését. Legutóbbi kötetem, az Alagútnapok versei, olyanok voltak, mintha a fában a görcsöket, a csomókat írtam volna meg, most következő verseskötetemben, melynek munkacíme Két ég satujában, meg szeretném írni az egész fát.
„Lappföld tiszta” – mondogatta az alkotóház vezetője. Igaza volt. A versírásra, illetve magukra a versekre is hatással volt e tisztaság. T. S. Eliot bevezette az objektív korrelatív fogalmát, mely szerint a gondolatokhoz meg kell keresni az igazán adekvát képet. Ez az állítás megfordítva is igaz. Finnország tiszta természeti képei tiszta gondolatokat követeltek. Meghatározó volt számomra az ott eltöltött idő. Furcsa ez a „volt”, mivel Finnország az a hely, amiről nehéz, már-már lehetetlen múlt időben beszélni, Finnország, és mindaz, amit számomra jelent, továbbra is folyamatos jelen idő.
Felszabadítóan hatott rám, hogy nem túlterhelt történelmileg és kulturálisan úgy, mint Európa nagy része. Megíratlan, fehér lap: tabula rasa. Egyébként itt a „fehér lap” nem csak metafora: előfordult, hogy Kemijärviban nem vittem magammal jegyzetfüzetet valamelyik sétámra, és amikor eszembe jutott egy ötlet, verssor etc. egyszerűen beleírtam a hóba. Nem kellett félnem, hogy összetapossák, mire visszafelé jövök. Kemijärvi olyan volt számomra, mint egy óriási dolgozószoba. Ha azt mondtam, Finnország tabula rasa, akkor el kell mondanom, hogy Lappföld fokozottan az. A világirodalomból ismerni néhány alkotást, mely Helsinkiről szól (ilyen például Robert Creelyé, vagy Scott Thurstoné), de Lappföld terra incognita maradt a világ, illetve a magyar költészet előtt. Ideje volt felfedezni.
Finnországba való érkezésemkor az ég jelentette számomra az első nagy természeti szenzációt: sokkal közelebb volt valahogy a földhöz, mint otthon. A házak laposabbak voltak, mintha tudták volna, hogy nem kell nyújtózkodniuk, úgy is elérik a firmamentumot, mert az ott van, számukra és minden ég alatti dolog számára eleve adottként, elérhető távolságban. Az első – a kötet talán leghosszabb versét – épp ez az élmény váltotta ki. Ez volt az Egy kemijärvi tornácon című: „A föld nem szökhet meg a menny elől, / Gondolod egy kemijärvi tornácon ülve, / Amíg Vera és Kata odabent szaunáznak”. Ez a vers irányadóvá vált.
A finn művészet elemi kapcsolatban áll a természettel és nagyon közeli kapcsolatban a japán művészettel, ami a költészetben, és a képzőművészetben egyaránt organikus, letisztult formákat eredményez. A finn kortárs líra egy-két kivételtől eltekintve gyakorlatilag nem használja a rímelést. Ez is a megfelelő irányba terelt: ugyanis az Alagútnapok rímes versei után, most újra szabad verseket szerettem volna írni. Lehet, hogy a költészet belső dialektikája szerint is megtörtént volna ez a váltás, de az itteni hatások ezt még jobban megkönnyítették.
Az ég és a felhők nem csak közelségükkel hökkentettek meg, hanem váratlan formáikkal is. Néha fémlemezként félig lelógtak a horizonton, miközben az aljuk olyan egyenes volt, mintha acélvágóval vágták volna el.
Alkotótársam, Vera festett erről egy képet. A festményen egy gyár is szerepel: a fémmonstrum különállásában is analóg a természettel, mintha a természet idegenségét leplezné le, megjelenítve magát a természet- gépet. Én is megpróbáltam megírni ezt az élményt, melyből megszületett a Két ég satujában, a kötet címadó verse. Máshol nem látni hasonló felhőket. Geometrikusak, oximoronnak hangzik, és mégsem az. Ugyanolyan mindennapi oximoron ez ott, mint nyáron a világos éjszaka, vagy a sötét nappal Kaamos idején.
„A két ég satuja”-metafora egyszerre utal egyfajta tökéletes, kitüntetett létállapotra, amennyiben a föld is éggé, mennyé válik, és megszűnik a kanti dichotómia, valamint utal a két ország (Finnország és Magyarország) ege között egzisztáló énre is.
A kötet második verse Rovaniemiben íródott, címe: Kemijoki. „Érzem, ahogy lassan / Szivárogni kezdek az ég felé, / Mint fatörzsben a nedvek. / Ma pont annyi idős vagyok, / Amennyi mindig is voltam. / Ma pont abba vagyok szerelmes, / Akit mindig is szerettem.” A vers utolsó négy sora („Ma pont annyi idős vagyok...”) Saarikoski-parafrázis. Saarikoski a modern finn líra élharcosának számított és számít ma is, halála után. Képes volt a városban meglátni a természetet, amikor a házakat az erdő fáihoz hasonlította.
A Kemijoki jegyzetelése idején, mely a folyó partján történt, egy második vers is elkezdett kikristályosodni bennem: A főtér felé. Mivel a vers nem hosszú, idemásolom: „A vak ég fehér botja vagyok, / Amivel most épp Rovaniemi utcáit / Tapogatja ki, / Vagy a folyópartot, / Ahol az ember egyszerre / Találkozhat Oféliával és Shalott asszonyával. / / Az aszfalton üres sörös-dobozt / Zörget a szél. / A gyalogátkelőhely lámpái / Versenyt csipognak – / Én és az ég, / Elindulhatunk.” A vers kiváltó okai a szokatlanul hangosan csipogó közlekedési lámpák voltak, melyeket akkor hallottam, amikor a folyó mellől elindultam vissza a városba. Az embernek valahogy folyamatosan gondolkoznia kellett a vakságon, mint létállapoton. A vakság a versben az akkor meglehetősen szürke ég jelzője lett. A vak ég képének létrejöttében bizonyára közrejátszott Pascal és rejtőző istene. Nálam az isten elrejtőzöttségét vaksága helyettesítette. Fehér botjaként szituáltam magam (igen, a versbéli én megegyezik velem), egyfajta közvetítői léthelyzetben úgymond, amivel kitapogatja a világot. Zárójelben jegyzem meg, hogy Rovaniemi főterének különben Lordi Tér a becsületes neve. A hallgatóság közül néhányan talán még emlékeznek az Eurovíziós dalfesztivál pár évvel ezelőtti győzteseire, akik szörny-maszkokban adták elő dalaikat. Egyszóval a vers valódi címe a „Lordi-tér felé” lenne...
A vakságról és a látásról több versem is született abban az időszakban. Egyrészről azért, mert Verát is ez foglalkoztatta festészetileg, másfelől pedig azért, mert Kemijärviban megkerülhetetlen volt a látás, nem-látás, illetve a láthatóság problémája. Nem sokkal Lappföldre érkezésem után olvastam a következő kis történetet valamelyik finn kortárs képzőművészeti albumban: egy férfi dolgozgatott odakint a tóparton, hirtelen úgy érezte, figyeli valaki; ismerős érzés: tarkónkon érezni valakinek a tekintetét, de közel-távol egy lélek sem tartózkodott, aztán később, ahogy körbenézett, ráébredt, hogy nem más, mint a hegy figyeli.
Hogy egy hegy, vagy valamely más élettelenek tartott természeti forma „figyel”, alapvető élmény lehet azok számára, akik valaha megfordultak errefelé. Épp olyan alapvető, mint az ég folyton változó színei, vagy a felhők szokatlan formái, meghökkentő alakzatai.
A természetben megtapasztalt „figyelemnek” ugyankor lehet egy másik oka is, mely csöppet sem elhanyagolhatóbb, mint az előző: ez pedig nem más, mint épp a figyelem, a tekintet hiánya (és máris itt vagyunk újra a vers vak egénél).
Az előbb említett példa a figyelő heggyel lehet a negatív-tekintet kifejeződése is: a tekintet hiányának tekintete. Ugyanúgy, ahogy a nagy csend sokkal hangosabbnak tűnhet, zavaróbb lehet, mint bármiféle zaj.
A figyelő természet, illetve ez a negatív tekintet nálam az „Egy kemijärvi temetőben” című versben jelenik meg: „Mókus szalad végig a kőkerítésen: / A természet örökmécsese. / Úgy érzem, mintha figyelne / Valaki. Hátunk mögött egy tó / Szürkehályogos szeme.” A Dancer in the dark című versem szintén e jegyben született. Nagyon közel áll a képzőművészethez. Valójában kiváltó oka volt. Fontos megemlítenem a párbeszéd meglétét két szubjektum, két alkotó, két művészeti ág között. Jelenlegi verseim is e jegyben születnek. Dialógus a képzőművészet és a költészet között, dialógus a szubjektumok között, Gesamkunstwerk. Számomra nagyon fontos, és több okból egyre fontosabb korszak a romantika: a német romantika volt az a művészettörténeti korszak, mely leginkább az összművészet felé törekedett, ezért nem is meglepő, hogy a transzcendentalitást is hasonló „Gesamkunstwerk” módon fogták fel, olyannak, ami épp úgy áll a földiből, mint az égiből. Univerzális idill, Kék Virág. Az efféle szintetizáló, ellentéteket kibékítő metaforateremtés tőlem sem idegen (ld. Két ég satujában). Tehát új kötetemben megkerülhetetlen lesz a képzőművészet hatása. Kvázi kétszerzős kötet lesz: Vera fogja illusztrálni a kötetet. A kötetben szereplő művek annak a folyamatos együttdolgozásnak – vagy hívhatnám inkább „együttlátásnak” is, hogy a szinoptikusság fogalma sem maradjon ki írásomból – lesznek a lenyomatai, mely finnországi ösztöndíjunkat és napjainkat jellemezte, jellemzi. Sokszor úgy éreztük, mintha a másikkal kitágultak volna az érzékszerveink. Mintha többet látnánk meg egymás által a világból, akárha több szemet kaptunk volna egy párral. Mivel feleségem az ötödik hónapban van, talán elmondható, hogy hamarosan hat szemünk lesz...
Mai magyar líránk – tisztelet a kivételnek –, mintha híján lenne a képeknek, a plasztikusságnak, a tulajdonképpeni vizualitásnak. Hogy ez most a fogalmi líra túlhajtásának, vagy másnak köszönhető-e, nem tisztem megválaszolni. Maradandó képekkel és metaforákkal is szeretnék dolgozni.
A Dancer in the dark című verssel, melyet fentebb képzőművészeti szempontból vizsgáltunk, elértünk egy másik fontos kérdéskörhöz, az erotikus lírához: „Távoli dombok gőzölögtek, / Mint a tested szaunázás után, / Kiállva az éjszakai ég alá. // Egy falevelet figyeltem: a vágyat, / Mellyel a szikla testéhez tapad; / És éreztem a vágy remegését.” Talán furcsán hangzik, de Lappföldön az embert, ha kikerül a természetbe, ha kettesben marad vele, átjárhatja bizonyos ősi, erotikus, érzéki élmény. A líra hagyományosabb vonulata a szeretkezés vagy a kedves testének képeit hasonlítja természeti jelenségekhez. Én ezt megfordítottam. A tájat hasonlítottam testi, érzéki képekhez. A Síugrótorony nem más, mint egy szeretkezés természeti képekkel elbeszélve, egy erdei kirándulás stációival leképezve: „Eső rozsdája fogta be / A szél metsző pengéit, / És meglágyította a levegőt – / Elfeledtetve velünk, / Hogy ez már a tél előjátéka. // Mögötted mentem – / Elképzeltem, ahogy lépteidre / A hegy barlangos testei / Megtelnek vérrel. / Hallottam a szél sóhajtásait, / És láttam a sziklás talajt / Markoló gyökerek / Szorítástól elfehéredő ujjait.” Mint látható, a természet maga is erotikus instancia számomra, rengeteg érzéki részlettel, és persze a projekcióm is működik. A természet és az erotika kapcsolata a finn nyelvben is megtalálható, hogy csak egy példát említsek: a Sarkkört ők Nappapiirinek nevezik, mely magyarul Köldökkört jelent. Nekem ez a metafora, érthetően, nagyon fontos lett: „Nyolcvan kilométerre a Köldökkörtől / Nézem az ég összegyűrt, eldobott / Csokoládépapírját, mely belefagyott a tó vizébe, / És a te köldöködre gondolok.”
Kemijärviban, télen, majd később Kakslauttanenben, nyáron rengeteget sétáltam. Jegyzetfüzettel a kézben. A sétát egyfajta révület elérésére, ihletettség elérésére használtam. Mert nagyon fontos az ihlet. Az alkotók nem nagyon szeretnek beszélni fontosságáról, mert ezzel bevallanák függőségüket, kiszolgáltatottságukat. Sétáim közben gyakran bukkantam a természetben készen talált metaforákra, hasonlatokra, trópusokra. Ezeket leginkább ready-made képeknek nevezhetném, a természet ready- made-jeinek. Ezekkel aztán nem kellett mást tennem, mint beemelnem a versbe. Ilyen képekre példa a Pyhätunturin talált kő, melyen szárny- lenyomatokat találtam („Nem lehettem kő a kövek közt, / Angyal-fosszíliákkal.”); vagy a felhő, mely tükörképével, és geometrikusságával a satu két pofáját formázta (ld. „Két ég satujában”), vagy a kígyó alakú köd, amely átfogta a hegyet: „Aztán mint egy kígyó, / Lassan a hegy / Köré tekeredett a köd”; vagy nézzük a készen talált oximoronokat: a világos éjszakákat nyáron, és a sötét nappalokat télen.
Sok embertől hallottam, hogy depresszíven hatott rá az egész napos sötétség. Én épp az ellenkező tapasztalatról tudnék beszámolni. A világító hó épp elég fényt adott nekünk életünk fotoszintéziséhez: „Ismerjük a boldogság fotoszintézisét, / Melyhez nap se kell, a hó fénye is elég” – áll a Tabula Rasa című versben. Mivel a telet megírtam, meg akartam, írni a nyarat is: a teljes fényt, a fény abszolút fokát. Ezért nyáron újra felkerekedtünk, és elindultunk Kakslauttanenbe, még északabbra, mint ahol először éltünk. Talán épp azért találhattam rá Pavel Florenszkij Az ikonosztáz című könyvére, mert többször élvezhettük Ritva, egy Lappföldön élő ortodox ikon-festőnő vendégszeretetét. Florenszkíj ikonosztázokról szóló könyve nyári verseim segédegyenesévé vált. Az író hosszasan értekezik a fény metafizikájáról, mint az ikonfestészet alapvető jellemzőjéről. Igyekeztem felhasználni az ikonfestészet transzcendes filozófiáját a versekben is. A műveknek az arany lett alapvető színük, az aranyozás, mely maga tiszta, keveretlen fény. Az eget, mondja egy ikonfestő, csakis arannyal lehetne ábrázolni, hiszen az ég fő jelelvonása nem a kékség, hanem a fényhozó mivolta. A nyár könyve című versemben ezek a gondolatok a következőféleképpen jelentek meg: „Gyors nyár, hattyúid mily vizeken / Ringatod? // Könyvedet a fény metafizikájáról, / Mely fenyők foszforeszkáló betűivel íródott, / Lámpa nélkül, / Éjszaka is olvashatjuk itt, / Ahol minden / Fénnyel viselős, / És minden, ami napvilágra jő, világosság.” Az ikonnak fontos eleme az úgynevezett „osztóvonal”, mely a versbe így került bele: „Mielőtt az eső utáni erdőben / Elindulok a patakhoz, / Megérintem / Felségem hasát, / És a testében dobogó / Két szívre / Gondolok. // A mozdulat: / Napjaim arany / osztóvonala.”
Végezetül hadd fejezzem be egy a látvánnyal kapcsolatos revelációmmal: ahányszor kinéztem az ablakon és láttam a hegyeket, a dombokat, a fenyőket, belém nyilallt, hogy amit látok, a táj, csak egy másik ablak, melyen keresztül a lényegre látni. Ha jó, ha igazi: minden műalkotás efféle ablak, legyen az festmény vagy vers. Az északfok panorámája.
Az erdő látomása
A tó az erdő látomása. Szalonka-sírás
Kettőzi az estét, mint az ablak
Dupla üvege, vagy a víztükör,
Melyre ezüst-hártya lopakodik.
Rénszarvasok lehelnek csillagködöt.
Hat éves voltál, és levelet írtál
A Mikulásnak ide, a Sarkkörre.
Hat éves voltál és valaki körbemutatott:
Azok a csillagok, ez az este,
És a Mikulás messze lakik, északon.
Hat éves voltál, és tudtál mindent.
A nyarat képzeletben itt töltötted
Nils Holgerson vadludaival.
Most augusztus van. Csillagoknak
Nyoma sincs. S az este, mint
Gyermekkorodban, mégis: egy
A tó az erdő látomása. Szalonka-sírás
Kettőzi az estét, mint az ablak
Dupla üvege, vagy a víztükör,
Melyre ezüst-hártya lopakodik.
Rénszarvasok lehelnek csillagködöt.
Hat éves voltál, és levelet írtál
A Mikulásnak ide, a Sarkkörre.
Hat éves voltál és valaki körbemutatott:
Azok a csillagok, ez az este,
És a Mikulás messze lakik, északon.
Hat éves voltál, és tudtál mindent.
A nyarat képzeletben itt töltötted
Nils Holgerson vadludaival.
Most augusztus van. Csillagoknak
Nyoma sincs. S az este, mint
Gyermekkorodban, mégis: egy
Thursday, August 19, 2010
Fénnyel telt mélység
Beléptem az erdő kapuján,
Lábam alatt megreccsenő
Ágak nyelvén beszélve,
És szembetaláltam magam
Egy magányos rénszarvassal.
A fejtartás, az agancskorona szimmetriája
Osmo Rauhala képéről volt ismerős.
Alulról világított meg bennünket
A mohák és zuzmók zöld neonja.
Álltunk a klorofil-fényben,
Mozdulatlanul.
Mintha egyikőnk sem merne
Elindulni a mohák
És zuzmók
Fénnyel telt mélysége felett.
Beléptem az erdő kapuján,
Lábam alatt megreccsenő
Ágak nyelvén beszélve,
És szembetaláltam magam
Egy magányos rénszarvassal.
A fejtartás, az agancskorona szimmetriája
Osmo Rauhala képéről volt ismerős.
Alulról világított meg bennünket
A mohák és zuzmók zöld neonja.
Álltunk a klorofil-fényben,
Mozdulatlanul.
Mintha egyikőnk sem merne
Elindulni a mohák
És zuzmók
Fénnyel telt mélysége felett.
Mint a lapp aranymosók
Mielőtt az eső utáni erdőben
Elindulok a patakhoz,
Megérintem
Feleségem hasát,
És a testében dobogó
Két szívre
Gondolok.
A mozdulat:
Napjaim arany osztóvonala.
A tornác, a lépcső,
A tobozokkal kikövezett
Ösvény.
Árnyékok sötét brokátja
Pókfonál ezüstjével átszőve.
Átvágok a csöpögő orrú
Mocsáron;
Lépteim alatt szipogó
Mohadombok.
Aztán elérem a gyorssodrású,
Tiszta patakot és leülök mellé
Tűrve a szúnyogok
Kitartó támadását,
Mint a lapp aranymosók.
Mielőtt az eső utáni erdőben
Elindulok a patakhoz,
Megérintem
Feleségem hasát,
És a testében dobogó
Két szívre
Gondolok.
A mozdulat:
Napjaim arany osztóvonala.
A tornác, a lépcső,
A tobozokkal kikövezett
Ösvény.
Árnyékok sötét brokátja
Pókfonál ezüstjével átszőve.
Átvágok a csöpögő orrú
Mocsáron;
Lépteim alatt szipogó
Mohadombok.
Aztán elérem a gyorssodrású,
Tiszta patakot és leülök mellé
Tűrve a szúnyogok
Kitartó támadását,
Mint a lapp aranymosók.
Oostende
Egy idős férfi érkezett a tengerpartra.
A hullámok dörejétől alig hallottad
Meg hangom, amikor felhívtam
Rá a figyelmed. Letette szatyrát, majd
Gondosan felhajtotta nadrágszárait.
Először azt hittem, a februári tengerbe
Gyalogol, lábai fehér halcsontok,
De ehelyett hegyes térdeit a homokba
Fúrva keresztet vetett, majd
Összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett.
Hajad vörös hínárjába gabalyodva
Figyeltem a térdelő férfit, ahogy
A tenger felé fordulva tovább folytatta imáját –
Hangtalan szavai kagylóhéjak zárójelei között.
Egy idős férfi érkezett a tengerpartra.
A hullámok dörejétől alig hallottad
Meg hangom, amikor felhívtam
Rá a figyelmed. Letette szatyrát, majd
Gondosan felhajtotta nadrágszárait.
Először azt hittem, a februári tengerbe
Gyalogol, lábai fehér halcsontok,
De ehelyett hegyes térdeit a homokba
Fúrva keresztet vetett, majd
Összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett.
Hajad vörös hínárjába gabalyodva
Figyeltem a térdelő férfit, ahogy
A tenger felé fordulva tovább folytatta imáját –
Hangtalan szavai kagylóhéjak zárójelei között.
Sebesült angyal
Imbolygó biciklilámpák
Emlék-fényei
A kikötő felől.
A folyóparti sétány
Két párhuzamos sávja –
Mint egy templom
Oldalhajói.
A turkui dóm oldalhajójában
Egy hajó-makett lógott –
Itt valóságos árbocok
Keresztjei alatt járunk,
A város testének templomában.
Odalent, a jégen ismét észreveszem
A bicikli titokzatos körvonalait,
És hirtelen rájövök,
Hogy ez a bicikli nem volt
Más, mint Hugo Simberg festményének
Sebesült angyala.
Elképzelem, ahogy a két
Fiú túlméretezett csizmákban,
Lesétált érte a töltésen,
Majd feltette a sebtében összetákolt
Hordágyra, és most viszi, viszi valamerre.
Vonulásuk az idő olajával festve.
Imbolygó biciklilámpák
Emlék-fényei
A kikötő felől.
A folyóparti sétány
Két párhuzamos sávja –
Mint egy templom
Oldalhajói.
A turkui dóm oldalhajójában
Egy hajó-makett lógott –
Itt valóságos árbocok
Keresztjei alatt járunk,
A város testének templomában.
Odalent, a jégen ismét észreveszem
A bicikli titokzatos körvonalait,
És hirtelen rájövök,
Hogy ez a bicikli nem volt
Más, mint Hugo Simberg festményének
Sebesült angyala.
Elképzelem, ahogy a két
Fiú túlméretezett csizmákban,
Lesétált érte a töltésen,
Majd feltette a sebtében összetákolt
Hordágyra, és most viszi, viszi valamerre.
Vonulásuk az idő olajával festve.
Helsinki nighttrain
A fák északra tartanak,
Mi délre.
A hálókocsi ablaka mögött
Fából épült állomások
Tűnnek fel egymás után,
Álomszerűen,
Havas tetejű házak
Füstölgő kéményekkel,
Aztán egy templom, egy temető
Világító mécsesei.
Elmosódott foltok a szemem
Előtt: leheletemé.
Egy jótékony kézre várok,
A te kezedre,
Hogy letöröld őket az idő
Láthatatlan üvegéről,
Mely idegen ujjlenyomatoktól ragad.
Mi délre, a fák északra tartanak.
A fák északra tartanak,
Mi délre.
A hálókocsi ablaka mögött
Fából épült állomások
Tűnnek fel egymás után,
Álomszerűen,
Havas tetejű házak
Füstölgő kéményekkel,
Aztán egy templom, egy temető
Világító mécsesei.
Elmosódott foltok a szemem
Előtt: leheletemé.
Egy jótékony kézre várok,
A te kezedre,
Hogy letöröld őket az idő
Láthatatlan üvegéről,
Mely idegen ujjlenyomatoktól ragad.
Mi délre, a fák északra tartanak.
Finnország íze
Növényi bevésődés,
Egy érintésé, mohák pihéi,
Kabátod alatt nyugodtan
Lélegző bőrödé.
A folyó, a tavak,
A város és az utcák
Egy séta
Perspektívájából.
Az erkélyeken mécsesek
Világítnak: apró
Lángok a semmi
Üvegfalú szívében.
Amikor hazaérünk,
Egy jégcsapot nyújtasz
Felém, kóstold meg,
Mondod, Finnország
Íze van.
Növényi bevésődés,
Egy érintésé, mohák pihéi,
Kabátod alatt nyugodtan
Lélegző bőrödé.
A folyó, a tavak,
A város és az utcák
Egy séta
Perspektívájából.
Az erkélyeken mécsesek
Világítnak: apró
Lángok a semmi
Üvegfalú szívében.
Amikor hazaérünk,
Egy jégcsapot nyújtasz
Felém, kóstold meg,
Mondod, Finnország
Íze van.
Rénszarvas-balett
Az év első napja volt.
Az északi szél madárkarmai
Reggelre
Elengedték az ereszeket.
Kabátomat gombolva
Pascal jutott eszembe.
Halála után egy pergamenlapot
Találtak kabátja
Bélésébe varrva, “Joye, joye, joye, pleurs de
Joye”, egy misztikus éjszakájának
Emlékeként.
Jéglámpások világítottak kéken
Odakint a tornácon –
Fejem fölött az ég ugyanilyen kék
Jéglámpásként lebegett.
A tó partjáról
Távolodó rénszarvasok balettjét
Figyeltem a jégen,
Amíg el nem tűntek a félsziget mögött.
Aztán már csak a függőlegesen hulló
Havat.
Hirtelen úgy éreztem, mintha a hó állna,
És én tartanék fölfelé.
A levegő pergamenként zizegett.
Szerettem volna, mint Pascal,
Ezt a napot,
A kabátom bélésébe varrni.
Az év első napja volt.
Az északi szél madárkarmai
Reggelre
Elengedték az ereszeket.
Kabátomat gombolva
Pascal jutott eszembe.
Halála után egy pergamenlapot
Találtak kabátja
Bélésébe varrva, “Joye, joye, joye, pleurs de
Joye”, egy misztikus éjszakájának
Emlékeként.
Jéglámpások világítottak kéken
Odakint a tornácon –
Fejem fölött az ég ugyanilyen kék
Jéglámpásként lebegett.
A tó partjáról
Távolodó rénszarvasok balettjét
Figyeltem a jégen,
Amíg el nem tűntek a félsziget mögött.
Aztán már csak a függőlegesen hulló
Havat.
Hirtelen úgy éreztem, mintha a hó állna,
És én tartanék fölfelé.
A levegő pergamenként zizegett.
Szerettem volna, mint Pascal,
Ezt a napot,
A kabátom bélésébe varrni.
Szinoptikusok
A havon, örökzöld ágak fél-takarásában
Rozsdás halfogókosár,
Tátogó szavak a vers hálójában:
Jégkristály, fenyők,
Igazság.
Északi szél fúj,
Tél-spórákat sodorva,
Hogy megtermékenyítsék a szégyenlős, állig betakarózott évszak
Rejtett hajlatait,
Mint meggyújtott olajlámpa
Tűhegyes fénye a faház
Sötét sarkait, üregeit.
Autók parkolnak a tó jegén.
A szauna forró kövei egy kéz után
Sóvárognak, mely vízzel önti le őket,
De senki nem nyit rájuk ajtót.
Az összesöpört, kályhára vetett
Fenyőtüskék lelkei megszabadulnak
Régi testüktől.
Mint ruháinkat a füst,
Odakint átitat mindent a kékes derengés:
Feloldva formát,
Elmosva nemlétező körvonalakat.
Ugyanazt látom, amit te,
És ugyanazt látod, amit én.
Állunk az ablak mögött,
Mint a szinoptikusok.
A havon, örökzöld ágak fél-takarásában
Rozsdás halfogókosár,
Tátogó szavak a vers hálójában:
Jégkristály, fenyők,
Igazság.
Északi szél fúj,
Tél-spórákat sodorva,
Hogy megtermékenyítsék a szégyenlős, állig betakarózott évszak
Rejtett hajlatait,
Mint meggyújtott olajlámpa
Tűhegyes fénye a faház
Sötét sarkait, üregeit.
Autók parkolnak a tó jegén.
A szauna forró kövei egy kéz után
Sóvárognak, mely vízzel önti le őket,
De senki nem nyit rájuk ajtót.
Az összesöpört, kályhára vetett
Fenyőtüskék lelkei megszabadulnak
Régi testüktől.
Mint ruháinkat a füst,
Odakint átitat mindent a kékes derengés:
Feloldva formát,
Elmosva nemlétező körvonalakat.
Ugyanazt látom, amit te,
És ugyanazt látod, amit én.
Állunk az ablak mögött,
Mint a szinoptikusok.
A jég minimálzenéje
1.
Filmeket vittem vissza a könyvtárba –
Nem is néztem külön az egyik DVD borítóján
Fehérlő, szétterjesztett angyalszárnyra,
Így is éreztem szelét, és nem csak
Képletesen, valami időben valami időtlent,
A lélegzethez jutott levegő lélegzetét,
Ahogy a hegy mögött leszálló nap
Freskószín horizontja is valóságos volt,
Bár természete szerint folyton változott.
Könyvtár után átsétáltam a fagyott füvön,
Megriasztva egy téli bundát öltött vadnyulat,
És leereszkedtem a tópartra, hogy az
Elhagyatott strand partravonszolt,
Deres stégjén induljak haza: hallgatva
Közben a csipke-szilánkos jég finoman
Pattogó, ropogó, nyikorgó minimálzenéjét.
2.
Visszajöttem ide, a tóhoz, másnap este,
Hogy újra hallgassam a jég ropogását –
De a tó ezúttal hallgatott; ahogyan
Hallgattam én is. Fagyott fűcsomók
Meredtek ki a part homokjából, szárazon.
Aztán, amikor elindultam, hogy
Gyaloglással csillapítsam a jég némasága
Miatt érzett csalódást, észrevettem
A térfigyelő kamerákat. Elképzeltem,
Hogy egy talán nem is olyan távoli
Monitoron megjelenik alakom, mint
Ebben a versben: fekete-fehéren, szemcsésen.
1.
Filmeket vittem vissza a könyvtárba –
Nem is néztem külön az egyik DVD borítóján
Fehérlő, szétterjesztett angyalszárnyra,
Így is éreztem szelét, és nem csak
Képletesen, valami időben valami időtlent,
A lélegzethez jutott levegő lélegzetét,
Ahogy a hegy mögött leszálló nap
Freskószín horizontja is valóságos volt,
Bár természete szerint folyton változott.
Könyvtár után átsétáltam a fagyott füvön,
Megriasztva egy téli bundát öltött vadnyulat,
És leereszkedtem a tópartra, hogy az
Elhagyatott strand partravonszolt,
Deres stégjén induljak haza: hallgatva
Közben a csipke-szilánkos jég finoman
Pattogó, ropogó, nyikorgó minimálzenéjét.
2.
Visszajöttem ide, a tóhoz, másnap este,
Hogy újra hallgassam a jég ropogását –
De a tó ezúttal hallgatott; ahogyan
Hallgattam én is. Fagyott fűcsomók
Meredtek ki a part homokjából, szárazon.
Aztán, amikor elindultam, hogy
Gyaloglással csillapítsam a jég némasága
Miatt érzett csalódást, észrevettem
A térfigyelő kamerákat. Elképzeltem,
Hogy egy talán nem is olyan távoli
Monitoron megjelenik alakom, mint
Ebben a versben: fekete-fehéren, szemcsésen.
Varga Emőke tanulmánya az Alföld c. folyóiratból
A szimpátia örvénye
Acsai Roland: Két ég satujában – Acsai Varga Vera festményeivel
Acsai Roland negyedik verseskötete a reprezentáció új útjait járja be. Az újdonság vonatkozik a költői eljárás lényegére épp úgy, mint a kötet – mint vizuális értékekkel is bíró tárgy – interreferenciális viszonyaira: a versek ugyanis lapról lapra akvarell képekkel váltakoznak. A Két ég satujában reprezentációja tehát nem csak a mindenkori olvasónak tartogat nóvumot, de a mindenkori olvasó-nézőnek is. S noha az illusztrált vers a hazai kortárs lírában sem ismeretlen jelenség, itt feltétlenül többről van szó, mint puszta ’egy-máshoz rendelésről’, mint a tipografikus struktúrában eleve kibomló, szöveg és kép közt szinte szükségszerűen létrejövő referenciális viszonyrendszerről. Az Acsai-házaspár köte-tében az érték elsősorban az interreferenciális viszonyok sokrétűségének a megteremté-sében van, a „szinoptikusságnak” a megformálásában, mely vers és kép, nyelvi és vizuális reprezentáció analógiáit messze a megjelenítet tárgyon (a téma azonosságán) túl tudja megmutatni. A hagyományos retorika szóhasználatával élve ezek a versek és képek ill. ezek együttműködései, különösen emlékezetesek lehetnek az antropomorf ábrázolás me-taforáira, képrendszerére, misztikus attitűdjeire érzékeny olvasó-néző számára, akit min-den bizonnyal örvénybe is sodornak – Foucault-val szólva – a szimpátia örvényébe. Alább arra törekszünk, hogy a hasonlóság (szimpátia), a megjelenítés, a vágy fogalmi kategóriáinak segítségével mutassuk be A két ég satujában esztétikai-poétikai értékeit, az intermediális viszonyokban képződő analógiáit.
A Convenientiat, a Két ég satujában alapélményét, azt, hogy a látszólag távoli dol-gok egymással mégis érintkeznek, azt hogy tárgyak és tárgyak, emberek és tárgyak közt soha nem tapasztalt megfelelések jöhetnek létre a tudatban, egy Finnországban töltött év eseményei formálták meg. De mind a kötet versei és képei, mind Acsai önreflexív esszéje (A vers északfoka. Új Forrás, 2008. 7. sz. 39-44.) ugyanakkor arról is tanúskodik, hogy a költőre és a festőre a terra incognita Lappfölddel történő találkozás, a helyek, a tárgyak és a szubjektumok ’szomszédsága’, minden vártnál intenzívebb erővel hatott. Ez az intenzi-tás feloldotta, szublimálta a rímeket, apró képekre, verssor-párokra, szabad strófaszerke-zetekre osztotta a szövegegészeket, hol esszenciálisan sűrűvé tette a verset, hol a köznyelv ismert retorikai formáihoz közelítette. A festményeken több helyütt eltűntek a kontúrok, egymásba játszanak a zártnak feltételezett formák.
Természetes ezután, hogy maga a művészi megjelenítés (nézzük először a költőit) is elhagyja a megszokottat, szinte megszökik a posztmodern heterotóp világából. Levetkőzi a jelviszonyoknak a – titkon magát a nyelvet is aláaknázó – diffúzióit, a jelölő és a jelölt viszonyát terméketlenné tevő eljárásait – a Két ég satujában mintegy „fordított” perspektívát nyit az ezredforduló szövegvilágára. Visszafordul egy modernség előtti, ’meghaladott’ reprezentációs eljárás felé, s ezt elsősorban azért teheti (kell tennie), mert a szubjektum pszichés és megismerési folyamatai kongeniálisan kapcsolódnak itt (északfok ölelésében) össze a más idejű természetivel, amely ezáltal fölszabadítja azt (ti. az indivi-duumot és cselekvéseit) ami nem egyidejű ővele. „Visszanéztél, és valami nagyon fonto-sat / Mondtál a boldogságról, / És én valami nagyon fontosat / Akartam mondani arról az újfajta szabadságról, / Amely tagadhatatlanul ott volt / Minden mozdulatunkban” (A síug-rótorony). A reprezentáció így megteremtheti annak illúzióját, hogy képes (újra képes) a dolgok és a megismerés közös létmódját meghatározni. A reprezentált dolog léte nem kerül ki, benne marad a megjelenítés tevékenységében („újfajta szabadság”). Ugyanakkor az ismétlés (a hasonlóság-alapú reprezentációs eljárás felelevenítése) mindkét mozzanata egyformán fontos, vagyis lényeges egyrészről az Azonosra, az Ugyanarra történő rátalá-lásnak a ténye, másrészről fontos a tőle való különbözés is. Azt, hogy ennek a kettősség-nek a költő nagyon is tudatában van, ezt például az intermediális utalások – a műalkotás-oknak mint kulturális emlékeknek mise en abyme-funkcióba történő helyezése – is jelzik: „Odalent, a jégen ismét észrevettem / A bicikli titokzatos körvonalait, / És hirtelen rájö-vök, / Hogy ez a bicikli nem volt / Más, mint Hugo Sinberg festményének / Sebesült an-gyala” (Sebesült angyal). „Egy toboz imamalma / Forog a mókus karmos ujjai között. // Úgy ült ott, bozontos farkát / Felcsapva a hátára, / Akár egy nipp, / Egy porcelán / Mó-kus” (Orava). „Beléptem az erdő kapuján, // Lábam alatt megreccsenő / Ágak nyelvén beszélve, // És szembetaláltam magam / Egy magányos rénszarvassal. // A fejtartás, az agancskorona szimmetriája / Osmo Rauhala képéről volt ismerős” (Fénnyel telt mélység). A dolgok közti hasonlóság megtapasztalásának következtében a festmények, a nipp mint reprezentációk, mint hajdani események, lények, tájelemek (mint egykori jelöltek) jelölői és megőrizői most, mint az emlékezet működése révén mintegy funkciójukat már betöltött dolgok, maguk is jelöltekké válnak, hiszen a költői tudat lefejti őket saját eredetükről, hogy magukat e jelölteket és mindazokat a dolgokat, melyeket jelölőként elfedtek, szabaddá tegye immár önmaga számára. A tekintet a vers saját terében és közegében megtanul közvetítő nélkül látni.
Amit az imént az Ugyanarra történő rátalálás élményeként határoztunk meg, arról tehát most megállapíthatjuk, hogy az olyan esemény, amelynek mintegy feltétele az ana-lógiás viszonyok megfordíthatóságának felismerése. A hasonlító hasonlítottá, a hasonlított hasonlítóvá válhat, vagyis a reverzibilitás az azonosságnak és a különbözésnek egyformán következménye. Azt pedig, hogy ez a hasonlóság az összekapcsolás, az összeillesztés rendjéből való (Foucault), ezért nem annyira a dolgokhoz tartozik, mint inkább a világhoz, melyben ezek a dolgok léteznek, ezt a talán legszembeötlőbb, a ’természet vs műalkotás’-metaforasoron kívül más poétikai megoldásokkal is hangsúlyozza a költő.
A figyelmes olvasó már a kötet nyitóversében (Egy kemijärvi tornácon) ’kulcsot’ találhat. A leginkább fontos verssort a költő ugyanis egyszerre kiemelve és elrejtve, ti. idegen nyelven, veti papírra. Ráadásul, rajta keresztül szinte kiszól a versből, a fikcióreális világ egyetlen deiktikus sorát olvashatjuk itt, mely nem a költői én, és nem a te dialógusainak része. „There are sculptures in your mind too (’A te fejedben / gondolatodban is szobrok vannak’) – / Mondta Kata”. S a folytatás a kötetegészre előre vetítve is jelzi, hogy az em-lékek és ismeretek itt, a convenientia földjén rituálészerűen illeszkednek majd egy – pa-radox módon – újként megtapasztalt, egy épp most felismert jelenségnek, nevezetesen az Eredetnek a rendjébe. A séta során a földön talált vörösagyag figurát a költői én visszaül-teti a „Szikla tetejére. Csak később jöttél rá, hogy abban a pillanatban / Az agyadban lakó szobrok is helyükre kerültek. / Érzéseid olyan tiszták lettek, / Mint a kamrából hozott fa-hasábok illata.”
Ez a rend pedig, amely egyrészről a lappföldi tájban, a természeti és kulturális elemekben adódik belső, rejtett törvényként, másrészről csak az individuum figyelme, tekintete és diskurzusa révén mutatja meg magát. E figyelem uralma alatt aztán megkezdődik a dol-goknak valamiféle varázslatos egymással való szembefordulása, sőt a szubjektum tulaj-donságai is tükröződni kezdenek az őt körülölelő világban, visszaverődnek onnan. A cir-kulációban már nem tudni, hol a valóság és hol a tükrözött kép, a reprezentáció megszün-teti a dolgok közt lévő távolságot, megfordíthatóvá teszi a viszonyokat. Emberi és növé-nyi tulajdonságok cserélődnek fel („Négy napja, hogy itt vagyunk, / A vörösfenyő lassan hozzánk szokik. // Minden Nap / Egy kicsivel közelebb merészkedik az ablakhoz, / Aho-gyan az arannyal festett tó és / Az ég is” – Kakslauttanen), a test és a táj arányviszonyai egymásra montírozódnak („Arcunkon, / Mint egy tiszta, hegyi tavon, / Tükröződnek a fák, a felhők, a sziklák” – Ruska; „Távoli dombok gőzölögtek, / Mint tested szaunázás után, / Kiállva az éjszakai ég alá” – „Dancer in the dark”; A táj nyugodt volt, / Mint egy arc, szeretkezés után” – A síugrótorony, stb.); ellenkezőjükre fordulnak a kanonikus mozgásirányok („Átjövök a régi vasúti hídon - / Minden egyes lépéssel közelebb / Kerülök Verához, / Pedig az ellenkező / Irányba indultam. (…) Érzem, ahogy lassan / Szivárogni kezdek az ég felé, / Mint fatörzsben a nedvek” – Kemijoki), az oksági viszonyok („Miattad világosodik / A tó az ablak előtt, / Ez a Veronika-kendő, / Melybe az ég /Törölte arcát” – Tizenkettedik hét, „egyszerre két nap sütött: / Az egyik a horizontról, / A másik a tó színéről, / És nem tudtam eldönteni, / Melyik vakít jobban” – A térképen kívüli táj. A rejtett törvények, egybevágóságok tehát csak a költői figyelem előtt mutatkoznak meg, de észre kell vennünk, ez a figyelem Acsai Roland verseiben mennyire hangsúlyosan látványi természetű, s hogy ebből következően a kötet strukturált szövegegésze az interreferenciális viszonyban egzisztáló illusztrációk felé feltűnően sok szabad valentiát biztosít. Az illusztrációk pedig ezeket a valentiákat tematikus, hangulati szempontból ké-pesek akár teljes mértékben lekötni, de ennél sokkal többet is tesznek akkor, amikor ön-maguk reprezentációs eljárásairól rántják le a leplet, s mutatják meg rokonságukat a ver-bális közegben zajló folyamatokkal. Amint ugyanis a versek esetében a fikcióreális ’tör-ténések’ a műalkotás közegében, annak törvényei szerint formálódnak (észre vehetünk olyan, ebből a szempontból önleleplező mozzanatokat, mint például A nyár könyve című vers zárása), úgy az akvarelleken is megtapasztalhatók a médium önutalásai. Amint a verseket az analogikus látásmód, s vele együtt a dolgok közti valamint a dolgok és a szubjektum közti viszonyok (és ezek reverzibilitásának kérdése) dominálják, ugyanúgy a képeken is nemcsak ábrázolási eljárásként, de témaként is megjelenik az ikonikus elemek egymás közti referenciális viszonya.
Látunk valamit a papíron, de nem tudunk jelentést tulajdonítani neki. Ám ez a va-lami, konkrétabban fogalmazva, a kiterjedéssel bíró folt, nagyon is ott van, szemünk úgy bánik vele, pontosan annyira becsben tartja, mintha megnevezhető tárgyat látna. Acsai Varga Vera akvarell-foltjai ugyanis képesek szimulálni. Többnyire a sötét eget, hegyeket vagy a végtelen, hideg vizeket, mezőket. S bár e foltok reprezentálni a hagyományos érte-lemben, vagyis a forma-imitáció nyelvén nem tudnak, a szimulálás mégis, nemcsak hogy teljesül, de kétszeresen is megvalósul. Egyrészt a kompozíciós értékek révén: a foltokat ott és olyan kiterjedésben látjuk, ahol és amiképpen az leginkább várható. Ott vannak, ahova kőbuckákat képzelünk vagy a sötét horizontot, alkonyodó eget. Másrészt, bár való-ban nem tudjuk pontosan mit reprezentál a folt, reprezentál-e egyáltalán valamit, de mivel a jól kivehető, értelemmel bíró formákkal (például egy bicikli, egy fenyőfa, egy lépő em-ber figurájával) a képsíkon minden esetben szükségszerűen kapcsolatban van, ezért arra törekszünk, hogy az értelemképzés folyamatának mégis, legalább egy apró mozzanatát tulajdonítsuk neki. Önkéntelenül elkezdjük vizsgálni, egy analogikus, egy megnevezhető forma / jelenség viszonylatában, majd aztán egy másik forma viszonylatában, keresve a megoldást, hogyan „kell” szemlélni a foltot, hogy ezeknek a viszonylatoknak a segítsé-gével „valóban” éggé, kővé, bokorrá, jégszilánkká, stb. változzon.
A két ég satujában illusztrációi a szemlélővel tehát – az akvarell-technika és még inkább ennek speciális, a médium önutalásait is bemutatni tudó alkalmazása révén – bejáratják a reprezentáció útját lépésről lépésre. Vagy úgy is fogalmazhatunk, a képek tudatják, hogy a maguk történeteit, a versekhez hasonlóan, a műalkotás és az analogikus viszony törvényei szerint formálják meg, ezért látni engedik a megformálás eseményeit is: a kéz irányító mozdulatainak és a papír meg a festék öntudatlan reakcióinak összjátékát.
Az olvasó-néző könnyen elfogadja, hogy a kötet illusztrációi nem színesek, termé-szetesnek tűnik, hogy a fekete és a fehér árnyalataival sokszorosították őket. Ennek a (szerzői / kiadói) döntésnek egyrészről valószínűleg a lappföldi tájban mint témában ke-resendő az oka: tapasztalatunkban illetve képzeletünkben az északi havas tájak úgy élnek, mint amelyek nem a kolorit változatosságától szépek, hanem a mindössze két vagy három szín tónus- és árnyalatgazdagságától. Másrészről az illusztrációk valóban széles spektru-mot építenek ki a fekete és a fehér pólusai közt, ’hitelességüknek’ ez is forrása. De talán van egy harmadik ok is, egy kevésbé nyilvánvaló, a művészetelmélet „látottságnak” ne-vezi, s alatta a már vizuálisan megtapasztalt dolgoknak az új szemlélési folyamatban be-töltött meghatározó szerepét érti. A kötet borítója ugyanis színes, alapvetően a kéknek a feketével és a fehérrel folytatott játéka teszi mozgalmassá, e három szín összhatása illetve a kék dominanciája afféle látottságként belénk fényképeződik, hogy a fekete-fehér képek és a versek később majd előhívhassák e hatást.
Van azonban egy eddig elhallgatott negyedik kolorit, mely minden játékot felerősít, min-den más színt és árnyalatot dialógusba von, a rózsaszín. Ha igaz az, hogy egy kulturális korszak negatív kontextusba helyezhet egy színt, tehát önmagában pusztán mint színhez, formaviszonyok nélkül, kétes jelentést, de legalábbis bizarr emóciókat társít hozzá, akkor az ezredfordulón a rózsaszín ilyen. Reklámoknak, közkeletű vicceknek, a ruhadivatnak és értéktelen képeskönyveknek köszönhetően a giccs és a közhelyek színe lett. Ezért külö-nösen érdekes, hogy a Két ég satujában című kötet borítója mégis megtisztítja funkcióit. Mintha a reneszánsz kori ad moniteur-figurák szerepkörét bízná rá a művész, mintha a rózsaszín itt maga lenne a rámutatás: íme, a hideg kékség birodalma, a fagyott víz, a sűrű felhők, a tükröződő ég világa! Tőle, általa, a rózsaszínnel képzett folt miatt – mely az el-vágólagos formák közé ékelődik, mint minden élő a két ég satujába – nyeri el szerepköre minden eleganciáját a borítónak és a kötet egészének is uralkodó színe, a kék („És a sininen hetki / Lassan / Yves Klein-kékre / Fest mindent. // A sötétebb és világosabb / Foltok váltakozásában / Combokat fedezek fel, /Mellek vonalát, hajlatokat – // Kék fes-tékbe mártott, / Meztelen tested / Lenyomatait a hó / Fehér vásznán” – A Föld kék). A képvilág közegében a rózsaszínnel ’bejelentett’, később a fekete és a fehér közti szürke árnyalataival elfedett kék, hajlamosak vagyunk feltételezni, a (versekben is megtapasztalt) rejtett törvényeknek és egybevágóságoknak mindenkori drapériájává válik, előtte, általa, a festői tekintetnek a vele képzett viszonya által, rendeződik el az illusztrációk ikonikus világa.
Az illusztrált könyvek esztétikai értékét legalább annyira a képeknek és a szöve-geknek az együttműködése illetve ennek az együttműködésnek a mértéke és módja adja meg, mint amennyire a médiumok saját kvalitásai külön-külön is. A két ég satujában című kötetben, mint ez már a címlapról is kiderül, később pedig a versek is informálnak róla, szöveg és kép interreferenciális átfedéseit egy speciális helyzet erősíti fel. A tájat és a természet történéseit ugyanis egy házaspár szemléli, akiket „együttlátóként” nevez meg a vers és akik, már az első oldalakon világossá válik, az analógiák sugárzó terében a kö-zéppontot képezik. A minden irányból barázdált térben ők a kitüntetett pont, egymás felé fordulásuk elindítja a szimpátia örvényét, mozgásba hozza az egymástól távoli dolgokat is. A folyamat kezdetét, természetét és végső stádiumát a kötet kompozicionálisan ki-emelt három verse jelzi: az első (Egy kemijärvi tornácon), a középső (Szinoptikusok) és az utolsó (Eszünkbe jut majd).
A szimpátia külső és látható erővel vonzza egymás felé a dolgokat, s ezt mintha teoreti-kusan is igazolná a fikcióreális szituáció kommentálása az első versben: „Egy mécses áll előtted az asztalon, / Üvegfalai finoman csörömpölni kezdenek, / Amikor az asztalra te-szed kezed, / Átvéve és felerősítve remegését.” Az egymást váltó tulajdonságok helyvál-toztatása, egyfajta belső, titkos mozgalmasság is megjelenítődik: „Ha elveszed kezed az asztal lapjáról, / Újra elhallgat, mintha morzejeleket / Küldene tested az ég felé szüntele-nül, / Amiket eddig észre sem vettél. / Idáig kellett eljönnötök, hogy / Észrevedd a folya-matos kapcsolatot” (Egy kemijärvi tornácon).
A szimpátia centrumát a Szinoptikusok beszéli ki: az Ugyanaz – melyet a „megterméke-nyítés” metafora-sora jelez – itt már minden tapasztalás rejtett háttere lesz. A kinézis mindenre kiterjed, az analógia egymásba pörgeti a külső és a belső tárgyi világot, a mikro és makro környezetet, az élő és az élettelen dolgokat, a jelölőt és a jelöltet. A szimpátia szignatúrája a feminin-maszkulin kettősségben gyökerezik. Az örvénylésből nem vonja ki magát a kép sem (noha az egyébként gyakori centripetális motívumokat, spirálszerkeze-teket itt nem használja az illusztrátor) az ikonikus elemek jelentésképzése a konkrét és diszkurzív formák (ablak mögül szemlélhető látvány, „örökzöld ágak”, tél) és egy szim-bolikus, de inkább a kötet textusának egészével, mint az interreferenciális verssel átfe-désben álló figura (a havas tájban hátizsákot cipel egy férfi) megformálásával valósul meg. A kompozíciós értékek ugyanakkor (a fák törzsének és a horizontnak a síkbeli szerepe például) a szöveg tükrében férfi-női attributumokként is olvashatók. Minden esetre az il-lusztráció ugyanazt a szemlélői pozíciót szimulálja, mint a vers, amely viszont tükröt tart magának a művészi-festői eljárásnak mikor ezt mondja: „Odakint átitat mindent a kékes derengés: / Feloldva formát, / Elmosva nemlétező körvonalakat. // Ugyanazt látom, amit te, / És ugyanazt látod, amit én. / Állunk az ablak mögött, Mint a szinoptikusok”. Egyértelmű, az ablak nemcsak a tájra, az intermediális eljárásokra is rányílik itt: az ana-lógia, a szimpátia működési elvére.
Az örvény létét majd erősödését a versek azzal is jelzik, hogy magát a verbális mé-diumot is a csere tárgyává teszik („Lábam alatt megreccsenő / Ágak nyelvén beszélve” – Fénnyel telt mélység „Gyantaillat csapott meg, / (…) Gyantaszavak / (…) // Amikkel hozzám beszélt, szavaiban úgy tükröződtem, / Mint egy hologramban” – Joulu), a tempo-rális folyamatokat, melyek valamiképp mindig a keletkezés közvetlenségét mutatják, a végtelen jelen felé nyitják ki („Finnország: folyamatos jelen idő. / Nem kezdhető el róla mondat / Úgy, hogy: „Emlékszel?” // Beíratlan, fehér, tiszta lap” – Tabula rasa). Az ak-varellek mindezt a közeli és a távoli, az emberi és a természeti közt létrejövő forma-csere megmutatásával jelzik (például jégcsap és kőszál, szegfűszeges narancs és égitest forma-analógiája a Finnország íze illusztrációján; az emberi köldök – bicikli csengő – Köldökkör képi metafora-lánca a Napapiiri illusztrációján).
Az „örökkévalóság titokzatos áramából” (A térképeken kívüli táj) – mely itt már nem csak összekapcsolódik, de ellenpontozódik is, az egyre többet említett gyermek / magzat témával / szimbólummal – az utolsó vers szinte kiperdít. A megállított időt újra-dimenzionálja: „Mi lett a lappföldi aranymosókkal? / (…) Eltűntek, elmentek, ahogyan holnap /Mi is elindulunk” (Eszünkbe jut majd) s már a virtuális jövő virtuális múltjaként tételezi a jelent és a szimpátia kölcsönösségét: „Eszünkbe jut majd az erdő, ahol olyan // Madarak élnek, amik csak azokat / Követik, akiknek tiszta a lelkük”.
A kötetet végezetül az átfedésekben gazdag interreferenciális viszonyokon illetve a versek és az akvarellek esztétikai (ön)értékén kívül figyelemre érdemesíti az a művészi (költői-festői) szándék is, mely egy kényes egyensúly megtartására irányul. A belső, újonnan megélt szabadság új rendje és a reprezentálás ’aprólékos’, fegyelmezettséget kí-vánó feladata közt hidat kell találni. Ez abból a szempontból mindenképpen sikerült, hogy bár a versek apró történeteket is elbeszélnek (a képek eleve kevésbé) és észrevehetően törekszenek a Finnországban töltött év ’kerekségének’ érzékeltetésére, elutasítják a természet egyidejűsített elemeinek logikai sorrendben való áttekinthetőségét (az illusztrá-ciók pedig a megfesthetőségét). A költő és a festő tudatosan csökkenti a reprezentáció kiterjesztését, ennek következtében a képeken az összetett kompozíciókat mindig formai reduktivitás, a mozgalmasságot szimmetrikus struktúra ellenpontozza. A versek szabad és rövid formát nyernek, hogy a vágy (a szerelmi, a természet iránti, a kifejezés vágya) a lehető legcsekélyebb fogyatékosság nélkül, a lehető legnyíltabban juthasson kifejezésre.
A két ég satujában nem egyszeri olvasásra való. Mert mindaz, ami benne elsőre egy-szerű ’rokonságként’ tűnik fel – a versek és az illusztrációk, valamint ezek kettőssége és saját individuumunk közt – arról később kiderülhet, valójában ránk olvasó-nézőkre is ki-terjesztett analogikus játék, asszimiláló szimpátia. Ettől az élménytől pedig kár lenne meg-fosztani magunkat.
(Palatinus, 2008)
A szimpátia örvénye
Acsai Roland: Két ég satujában – Acsai Varga Vera festményeivel
Acsai Roland negyedik verseskötete a reprezentáció új útjait járja be. Az újdonság vonatkozik a költői eljárás lényegére épp úgy, mint a kötet – mint vizuális értékekkel is bíró tárgy – interreferenciális viszonyaira: a versek ugyanis lapról lapra akvarell képekkel váltakoznak. A Két ég satujában reprezentációja tehát nem csak a mindenkori olvasónak tartogat nóvumot, de a mindenkori olvasó-nézőnek is. S noha az illusztrált vers a hazai kortárs lírában sem ismeretlen jelenség, itt feltétlenül többről van szó, mint puszta ’egy-máshoz rendelésről’, mint a tipografikus struktúrában eleve kibomló, szöveg és kép közt szinte szükségszerűen létrejövő referenciális viszonyrendszerről. Az Acsai-házaspár köte-tében az érték elsősorban az interreferenciális viszonyok sokrétűségének a megteremté-sében van, a „szinoptikusságnak” a megformálásában, mely vers és kép, nyelvi és vizuális reprezentáció analógiáit messze a megjelenítet tárgyon (a téma azonosságán) túl tudja megmutatni. A hagyományos retorika szóhasználatával élve ezek a versek és képek ill. ezek együttműködései, különösen emlékezetesek lehetnek az antropomorf ábrázolás me-taforáira, képrendszerére, misztikus attitűdjeire érzékeny olvasó-néző számára, akit min-den bizonnyal örvénybe is sodornak – Foucault-val szólva – a szimpátia örvényébe. Alább arra törekszünk, hogy a hasonlóság (szimpátia), a megjelenítés, a vágy fogalmi kategóriáinak segítségével mutassuk be A két ég satujában esztétikai-poétikai értékeit, az intermediális viszonyokban képződő analógiáit.
A Convenientiat, a Két ég satujában alapélményét, azt, hogy a látszólag távoli dol-gok egymással mégis érintkeznek, azt hogy tárgyak és tárgyak, emberek és tárgyak közt soha nem tapasztalt megfelelések jöhetnek létre a tudatban, egy Finnországban töltött év eseményei formálták meg. De mind a kötet versei és képei, mind Acsai önreflexív esszéje (A vers északfoka. Új Forrás, 2008. 7. sz. 39-44.) ugyanakkor arról is tanúskodik, hogy a költőre és a festőre a terra incognita Lappfölddel történő találkozás, a helyek, a tárgyak és a szubjektumok ’szomszédsága’, minden vártnál intenzívebb erővel hatott. Ez az intenzi-tás feloldotta, szublimálta a rímeket, apró képekre, verssor-párokra, szabad strófaszerke-zetekre osztotta a szövegegészeket, hol esszenciálisan sűrűvé tette a verset, hol a köznyelv ismert retorikai formáihoz közelítette. A festményeken több helyütt eltűntek a kontúrok, egymásba játszanak a zártnak feltételezett formák.
Természetes ezután, hogy maga a művészi megjelenítés (nézzük először a költőit) is elhagyja a megszokottat, szinte megszökik a posztmodern heterotóp világából. Levetkőzi a jelviszonyoknak a – titkon magát a nyelvet is aláaknázó – diffúzióit, a jelölő és a jelölt viszonyát terméketlenné tevő eljárásait – a Két ég satujában mintegy „fordított” perspektívát nyit az ezredforduló szövegvilágára. Visszafordul egy modernség előtti, ’meghaladott’ reprezentációs eljárás felé, s ezt elsősorban azért teheti (kell tennie), mert a szubjektum pszichés és megismerési folyamatai kongeniálisan kapcsolódnak itt (északfok ölelésében) össze a más idejű természetivel, amely ezáltal fölszabadítja azt (ti. az indivi-duumot és cselekvéseit) ami nem egyidejű ővele. „Visszanéztél, és valami nagyon fonto-sat / Mondtál a boldogságról, / És én valami nagyon fontosat / Akartam mondani arról az újfajta szabadságról, / Amely tagadhatatlanul ott volt / Minden mozdulatunkban” (A síug-rótorony). A reprezentáció így megteremtheti annak illúzióját, hogy képes (újra képes) a dolgok és a megismerés közös létmódját meghatározni. A reprezentált dolog léte nem kerül ki, benne marad a megjelenítés tevékenységében („újfajta szabadság”). Ugyanakkor az ismétlés (a hasonlóság-alapú reprezentációs eljárás felelevenítése) mindkét mozzanata egyformán fontos, vagyis lényeges egyrészről az Azonosra, az Ugyanarra történő rátalá-lásnak a ténye, másrészről fontos a tőle való különbözés is. Azt, hogy ennek a kettősség-nek a költő nagyon is tudatában van, ezt például az intermediális utalások – a műalkotás-oknak mint kulturális emlékeknek mise en abyme-funkcióba történő helyezése – is jelzik: „Odalent, a jégen ismét észrevettem / A bicikli titokzatos körvonalait, / És hirtelen rájö-vök, / Hogy ez a bicikli nem volt / Más, mint Hugo Sinberg festményének / Sebesült an-gyala” (Sebesült angyal). „Egy toboz imamalma / Forog a mókus karmos ujjai között. // Úgy ült ott, bozontos farkát / Felcsapva a hátára, / Akár egy nipp, / Egy porcelán / Mó-kus” (Orava). „Beléptem az erdő kapuján, // Lábam alatt megreccsenő / Ágak nyelvén beszélve, // És szembetaláltam magam / Egy magányos rénszarvassal. // A fejtartás, az agancskorona szimmetriája / Osmo Rauhala képéről volt ismerős” (Fénnyel telt mélység). A dolgok közti hasonlóság megtapasztalásának következtében a festmények, a nipp mint reprezentációk, mint hajdani események, lények, tájelemek (mint egykori jelöltek) jelölői és megőrizői most, mint az emlékezet működése révén mintegy funkciójukat már betöltött dolgok, maguk is jelöltekké válnak, hiszen a költői tudat lefejti őket saját eredetükről, hogy magukat e jelölteket és mindazokat a dolgokat, melyeket jelölőként elfedtek, szabaddá tegye immár önmaga számára. A tekintet a vers saját terében és közegében megtanul közvetítő nélkül látni.
Amit az imént az Ugyanarra történő rátalálás élményeként határoztunk meg, arról tehát most megállapíthatjuk, hogy az olyan esemény, amelynek mintegy feltétele az ana-lógiás viszonyok megfordíthatóságának felismerése. A hasonlító hasonlítottá, a hasonlított hasonlítóvá válhat, vagyis a reverzibilitás az azonosságnak és a különbözésnek egyformán következménye. Azt pedig, hogy ez a hasonlóság az összekapcsolás, az összeillesztés rendjéből való (Foucault), ezért nem annyira a dolgokhoz tartozik, mint inkább a világhoz, melyben ezek a dolgok léteznek, ezt a talán legszembeötlőbb, a ’természet vs műalkotás’-metaforasoron kívül más poétikai megoldásokkal is hangsúlyozza a költő.
A figyelmes olvasó már a kötet nyitóversében (Egy kemijärvi tornácon) ’kulcsot’ találhat. A leginkább fontos verssort a költő ugyanis egyszerre kiemelve és elrejtve, ti. idegen nyelven, veti papírra. Ráadásul, rajta keresztül szinte kiszól a versből, a fikcióreális világ egyetlen deiktikus sorát olvashatjuk itt, mely nem a költői én, és nem a te dialógusainak része. „There are sculptures in your mind too (’A te fejedben / gondolatodban is szobrok vannak’) – / Mondta Kata”. S a folytatás a kötetegészre előre vetítve is jelzi, hogy az em-lékek és ismeretek itt, a convenientia földjén rituálészerűen illeszkednek majd egy – pa-radox módon – újként megtapasztalt, egy épp most felismert jelenségnek, nevezetesen az Eredetnek a rendjébe. A séta során a földön talált vörösagyag figurát a költői én visszaül-teti a „Szikla tetejére. Csak később jöttél rá, hogy abban a pillanatban / Az agyadban lakó szobrok is helyükre kerültek. / Érzéseid olyan tiszták lettek, / Mint a kamrából hozott fa-hasábok illata.”
Ez a rend pedig, amely egyrészről a lappföldi tájban, a természeti és kulturális elemekben adódik belső, rejtett törvényként, másrészről csak az individuum figyelme, tekintete és diskurzusa révén mutatja meg magát. E figyelem uralma alatt aztán megkezdődik a dol-goknak valamiféle varázslatos egymással való szembefordulása, sőt a szubjektum tulaj-donságai is tükröződni kezdenek az őt körülölelő világban, visszaverődnek onnan. A cir-kulációban már nem tudni, hol a valóság és hol a tükrözött kép, a reprezentáció megszün-teti a dolgok közt lévő távolságot, megfordíthatóvá teszi a viszonyokat. Emberi és növé-nyi tulajdonságok cserélődnek fel („Négy napja, hogy itt vagyunk, / A vörösfenyő lassan hozzánk szokik. // Minden Nap / Egy kicsivel közelebb merészkedik az ablakhoz, / Aho-gyan az arannyal festett tó és / Az ég is” – Kakslauttanen), a test és a táj arányviszonyai egymásra montírozódnak („Arcunkon, / Mint egy tiszta, hegyi tavon, / Tükröződnek a fák, a felhők, a sziklák” – Ruska; „Távoli dombok gőzölögtek, / Mint tested szaunázás után, / Kiállva az éjszakai ég alá” – „Dancer in the dark”; A táj nyugodt volt, / Mint egy arc, szeretkezés után” – A síugrótorony, stb.); ellenkezőjükre fordulnak a kanonikus mozgásirányok („Átjövök a régi vasúti hídon - / Minden egyes lépéssel közelebb / Kerülök Verához, / Pedig az ellenkező / Irányba indultam. (…) Érzem, ahogy lassan / Szivárogni kezdek az ég felé, / Mint fatörzsben a nedvek” – Kemijoki), az oksági viszonyok („Miattad világosodik / A tó az ablak előtt, / Ez a Veronika-kendő, / Melybe az ég /Törölte arcát” – Tizenkettedik hét, „egyszerre két nap sütött: / Az egyik a horizontról, / A másik a tó színéről, / És nem tudtam eldönteni, / Melyik vakít jobban” – A térképen kívüli táj. A rejtett törvények, egybevágóságok tehát csak a költői figyelem előtt mutatkoznak meg, de észre kell vennünk, ez a figyelem Acsai Roland verseiben mennyire hangsúlyosan látványi természetű, s hogy ebből következően a kötet strukturált szövegegésze az interreferenciális viszonyban egzisztáló illusztrációk felé feltűnően sok szabad valentiát biztosít. Az illusztrációk pedig ezeket a valentiákat tematikus, hangulati szempontból ké-pesek akár teljes mértékben lekötni, de ennél sokkal többet is tesznek akkor, amikor ön-maguk reprezentációs eljárásairól rántják le a leplet, s mutatják meg rokonságukat a ver-bális közegben zajló folyamatokkal. Amint ugyanis a versek esetében a fikcióreális ’tör-ténések’ a műalkotás közegében, annak törvényei szerint formálódnak (észre vehetünk olyan, ebből a szempontból önleleplező mozzanatokat, mint például A nyár könyve című vers zárása), úgy az akvarelleken is megtapasztalhatók a médium önutalásai. Amint a verseket az analogikus látásmód, s vele együtt a dolgok közti valamint a dolgok és a szubjektum közti viszonyok (és ezek reverzibilitásának kérdése) dominálják, ugyanúgy a képeken is nemcsak ábrázolási eljárásként, de témaként is megjelenik az ikonikus elemek egymás közti referenciális viszonya.
Látunk valamit a papíron, de nem tudunk jelentést tulajdonítani neki. Ám ez a va-lami, konkrétabban fogalmazva, a kiterjedéssel bíró folt, nagyon is ott van, szemünk úgy bánik vele, pontosan annyira becsben tartja, mintha megnevezhető tárgyat látna. Acsai Varga Vera akvarell-foltjai ugyanis képesek szimulálni. Többnyire a sötét eget, hegyeket vagy a végtelen, hideg vizeket, mezőket. S bár e foltok reprezentálni a hagyományos érte-lemben, vagyis a forma-imitáció nyelvén nem tudnak, a szimulálás mégis, nemcsak hogy teljesül, de kétszeresen is megvalósul. Egyrészt a kompozíciós értékek révén: a foltokat ott és olyan kiterjedésben látjuk, ahol és amiképpen az leginkább várható. Ott vannak, ahova kőbuckákat képzelünk vagy a sötét horizontot, alkonyodó eget. Másrészt, bár való-ban nem tudjuk pontosan mit reprezentál a folt, reprezentál-e egyáltalán valamit, de mivel a jól kivehető, értelemmel bíró formákkal (például egy bicikli, egy fenyőfa, egy lépő em-ber figurájával) a képsíkon minden esetben szükségszerűen kapcsolatban van, ezért arra törekszünk, hogy az értelemképzés folyamatának mégis, legalább egy apró mozzanatát tulajdonítsuk neki. Önkéntelenül elkezdjük vizsgálni, egy analogikus, egy megnevezhető forma / jelenség viszonylatában, majd aztán egy másik forma viszonylatában, keresve a megoldást, hogyan „kell” szemlélni a foltot, hogy ezeknek a viszonylatoknak a segítsé-gével „valóban” éggé, kővé, bokorrá, jégszilánkká, stb. változzon.
A két ég satujában illusztrációi a szemlélővel tehát – az akvarell-technika és még inkább ennek speciális, a médium önutalásait is bemutatni tudó alkalmazása révén – bejáratják a reprezentáció útját lépésről lépésre. Vagy úgy is fogalmazhatunk, a képek tudatják, hogy a maguk történeteit, a versekhez hasonlóan, a műalkotás és az analogikus viszony törvényei szerint formálják meg, ezért látni engedik a megformálás eseményeit is: a kéz irányító mozdulatainak és a papír meg a festék öntudatlan reakcióinak összjátékát.
Az olvasó-néző könnyen elfogadja, hogy a kötet illusztrációi nem színesek, termé-szetesnek tűnik, hogy a fekete és a fehér árnyalataival sokszorosították őket. Ennek a (szerzői / kiadói) döntésnek egyrészről valószínűleg a lappföldi tájban mint témában ke-resendő az oka: tapasztalatunkban illetve képzeletünkben az északi havas tájak úgy élnek, mint amelyek nem a kolorit változatosságától szépek, hanem a mindössze két vagy három szín tónus- és árnyalatgazdagságától. Másrészről az illusztrációk valóban széles spektru-mot építenek ki a fekete és a fehér pólusai közt, ’hitelességüknek’ ez is forrása. De talán van egy harmadik ok is, egy kevésbé nyilvánvaló, a művészetelmélet „látottságnak” ne-vezi, s alatta a már vizuálisan megtapasztalt dolgoknak az új szemlélési folyamatban be-töltött meghatározó szerepét érti. A kötet borítója ugyanis színes, alapvetően a kéknek a feketével és a fehérrel folytatott játéka teszi mozgalmassá, e három szín összhatása illetve a kék dominanciája afféle látottságként belénk fényképeződik, hogy a fekete-fehér képek és a versek később majd előhívhassák e hatást.
Van azonban egy eddig elhallgatott negyedik kolorit, mely minden játékot felerősít, min-den más színt és árnyalatot dialógusba von, a rózsaszín. Ha igaz az, hogy egy kulturális korszak negatív kontextusba helyezhet egy színt, tehát önmagában pusztán mint színhez, formaviszonyok nélkül, kétes jelentést, de legalábbis bizarr emóciókat társít hozzá, akkor az ezredfordulón a rózsaszín ilyen. Reklámoknak, közkeletű vicceknek, a ruhadivatnak és értéktelen képeskönyveknek köszönhetően a giccs és a közhelyek színe lett. Ezért külö-nösen érdekes, hogy a Két ég satujában című kötet borítója mégis megtisztítja funkcióit. Mintha a reneszánsz kori ad moniteur-figurák szerepkörét bízná rá a művész, mintha a rózsaszín itt maga lenne a rámutatás: íme, a hideg kékség birodalma, a fagyott víz, a sűrű felhők, a tükröződő ég világa! Tőle, általa, a rózsaszínnel képzett folt miatt – mely az el-vágólagos formák közé ékelődik, mint minden élő a két ég satujába – nyeri el szerepköre minden eleganciáját a borítónak és a kötet egészének is uralkodó színe, a kék („És a sininen hetki / Lassan / Yves Klein-kékre / Fest mindent. // A sötétebb és világosabb / Foltok váltakozásában / Combokat fedezek fel, /Mellek vonalát, hajlatokat – // Kék fes-tékbe mártott, / Meztelen tested / Lenyomatait a hó / Fehér vásznán” – A Föld kék). A képvilág közegében a rózsaszínnel ’bejelentett’, később a fekete és a fehér közti szürke árnyalataival elfedett kék, hajlamosak vagyunk feltételezni, a (versekben is megtapasztalt) rejtett törvényeknek és egybevágóságoknak mindenkori drapériájává válik, előtte, általa, a festői tekintetnek a vele képzett viszonya által, rendeződik el az illusztrációk ikonikus világa.
Az illusztrált könyvek esztétikai értékét legalább annyira a képeknek és a szöve-geknek az együttműködése illetve ennek az együttműködésnek a mértéke és módja adja meg, mint amennyire a médiumok saját kvalitásai külön-külön is. A két ég satujában című kötetben, mint ez már a címlapról is kiderül, később pedig a versek is informálnak róla, szöveg és kép interreferenciális átfedéseit egy speciális helyzet erősíti fel. A tájat és a természet történéseit ugyanis egy házaspár szemléli, akiket „együttlátóként” nevez meg a vers és akik, már az első oldalakon világossá válik, az analógiák sugárzó terében a kö-zéppontot képezik. A minden irányból barázdált térben ők a kitüntetett pont, egymás felé fordulásuk elindítja a szimpátia örvényét, mozgásba hozza az egymástól távoli dolgokat is. A folyamat kezdetét, természetét és végső stádiumát a kötet kompozicionálisan ki-emelt három verse jelzi: az első (Egy kemijärvi tornácon), a középső (Szinoptikusok) és az utolsó (Eszünkbe jut majd).
A szimpátia külső és látható erővel vonzza egymás felé a dolgokat, s ezt mintha teoreti-kusan is igazolná a fikcióreális szituáció kommentálása az első versben: „Egy mécses áll előtted az asztalon, / Üvegfalai finoman csörömpölni kezdenek, / Amikor az asztalra te-szed kezed, / Átvéve és felerősítve remegését.” Az egymást váltó tulajdonságok helyvál-toztatása, egyfajta belső, titkos mozgalmasság is megjelenítődik: „Ha elveszed kezed az asztal lapjáról, / Újra elhallgat, mintha morzejeleket / Küldene tested az ég felé szüntele-nül, / Amiket eddig észre sem vettél. / Idáig kellett eljönnötök, hogy / Észrevedd a folya-matos kapcsolatot” (Egy kemijärvi tornácon).
A szimpátia centrumát a Szinoptikusok beszéli ki: az Ugyanaz – melyet a „megterméke-nyítés” metafora-sora jelez – itt már minden tapasztalás rejtett háttere lesz. A kinézis mindenre kiterjed, az analógia egymásba pörgeti a külső és a belső tárgyi világot, a mikro és makro környezetet, az élő és az élettelen dolgokat, a jelölőt és a jelöltet. A szimpátia szignatúrája a feminin-maszkulin kettősségben gyökerezik. Az örvénylésből nem vonja ki magát a kép sem (noha az egyébként gyakori centripetális motívumokat, spirálszerkeze-teket itt nem használja az illusztrátor) az ikonikus elemek jelentésképzése a konkrét és diszkurzív formák (ablak mögül szemlélhető látvány, „örökzöld ágak”, tél) és egy szim-bolikus, de inkább a kötet textusának egészével, mint az interreferenciális verssel átfe-désben álló figura (a havas tájban hátizsákot cipel egy férfi) megformálásával valósul meg. A kompozíciós értékek ugyanakkor (a fák törzsének és a horizontnak a síkbeli szerepe például) a szöveg tükrében férfi-női attributumokként is olvashatók. Minden esetre az il-lusztráció ugyanazt a szemlélői pozíciót szimulálja, mint a vers, amely viszont tükröt tart magának a művészi-festői eljárásnak mikor ezt mondja: „Odakint átitat mindent a kékes derengés: / Feloldva formát, / Elmosva nemlétező körvonalakat. // Ugyanazt látom, amit te, / És ugyanazt látod, amit én. / Állunk az ablak mögött, Mint a szinoptikusok”. Egyértelmű, az ablak nemcsak a tájra, az intermediális eljárásokra is rányílik itt: az ana-lógia, a szimpátia működési elvére.
Az örvény létét majd erősödését a versek azzal is jelzik, hogy magát a verbális mé-diumot is a csere tárgyává teszik („Lábam alatt megreccsenő / Ágak nyelvén beszélve” – Fénnyel telt mélység „Gyantaillat csapott meg, / (…) Gyantaszavak / (…) // Amikkel hozzám beszélt, szavaiban úgy tükröződtem, / Mint egy hologramban” – Joulu), a tempo-rális folyamatokat, melyek valamiképp mindig a keletkezés közvetlenségét mutatják, a végtelen jelen felé nyitják ki („Finnország: folyamatos jelen idő. / Nem kezdhető el róla mondat / Úgy, hogy: „Emlékszel?” // Beíratlan, fehér, tiszta lap” – Tabula rasa). Az ak-varellek mindezt a közeli és a távoli, az emberi és a természeti közt létrejövő forma-csere megmutatásával jelzik (például jégcsap és kőszál, szegfűszeges narancs és égitest forma-analógiája a Finnország íze illusztrációján; az emberi köldök – bicikli csengő – Köldökkör képi metafora-lánca a Napapiiri illusztrációján).
Az „örökkévalóság titokzatos áramából” (A térképeken kívüli táj) – mely itt már nem csak összekapcsolódik, de ellenpontozódik is, az egyre többet említett gyermek / magzat témával / szimbólummal – az utolsó vers szinte kiperdít. A megállított időt újra-dimenzionálja: „Mi lett a lappföldi aranymosókkal? / (…) Eltűntek, elmentek, ahogyan holnap /Mi is elindulunk” (Eszünkbe jut majd) s már a virtuális jövő virtuális múltjaként tételezi a jelent és a szimpátia kölcsönösségét: „Eszünkbe jut majd az erdő, ahol olyan // Madarak élnek, amik csak azokat / Követik, akiknek tiszta a lelkük”.
A kötetet végezetül az átfedésekben gazdag interreferenciális viszonyokon illetve a versek és az akvarellek esztétikai (ön)értékén kívül figyelemre érdemesíti az a művészi (költői-festői) szándék is, mely egy kényes egyensúly megtartására irányul. A belső, újonnan megélt szabadság új rendje és a reprezentálás ’aprólékos’, fegyelmezettséget kí-vánó feladata közt hidat kell találni. Ez abból a szempontból mindenképpen sikerült, hogy bár a versek apró történeteket is elbeszélnek (a képek eleve kevésbé) és észrevehetően törekszenek a Finnországban töltött év ’kerekségének’ érzékeltetésére, elutasítják a természet egyidejűsített elemeinek logikai sorrendben való áttekinthetőségét (az illusztrá-ciók pedig a megfesthetőségét). A költő és a festő tudatosan csökkenti a reprezentáció kiterjesztését, ennek következtében a képeken az összetett kompozíciókat mindig formai reduktivitás, a mozgalmasságot szimmetrikus struktúra ellenpontozza. A versek szabad és rövid formát nyernek, hogy a vágy (a szerelmi, a természet iránti, a kifejezés vágya) a lehető legcsekélyebb fogyatékosság nélkül, a lehető legnyíltabban juthasson kifejezésre.
A két ég satujában nem egyszeri olvasásra való. Mert mindaz, ami benne elsőre egy-szerű ’rokonságként’ tűnik fel – a versek és az illusztrációk, valamint ezek kettőssége és saját individuumunk közt – arról később kiderülhet, valójában ránk olvasó-nézőkre is ki-terjesztett analogikus játék, asszimiláló szimpátia. Ettől az élménytől pedig kár lenne meg-fosztani magunkat.
(Palatinus, 2008)
Hószobrok
Az erdei tó jegén érintetlen volt a hó.
Kiléptem saját időmből, és egy fenyő
Lábnyomait követve beléptem
A zuzmók idejébe, a fényébe, hattyúkéba.
Hószobrokat láttam, hószobrainkat,
Ahogy hajladoznak, alszanak,
Elmerülnek, oldalra fordulnak,
Úsznak, ölelkeznek a hóban.
Aztán hazaérve, miközben betoltam
A bicikliket a garázsba, gondosan
Kikerültem, össze ne tapossam,
Meztelen talpad nyomát a havon.
Az erdei tó jegén érintetlen volt a hó.
Kiléptem saját időmből, és egy fenyő
Lábnyomait követve beléptem
A zuzmók idejébe, a fényébe, hattyúkéba.
Hószobrokat láttam, hószobrainkat,
Ahogy hajladoznak, alszanak,
Elmerülnek, oldalra fordulnak,
Úsznak, ölelkeznek a hóban.
Aztán hazaérve, miközben betoltam
A bicikliket a garázsba, gondosan
Kikerültem, össze ne tapossam,
Meztelen talpad nyomát a havon.
A síugrótorony
Eső rozsdája fogta be
A szél metsző pengéit,
És meglágyította a levegőt –
Elfeledtetve velünk,
Hogy ez már a tél előjátéka.
Mögötted mentem –
Elképzeltem, ahogy lépteidre
A hegy barlangos testei
Megtelnek vérrel.
Hallottam a szél sóhajtásait,
És láttam a sziklás talajt
Markoló gyökerek
Szorítástól elfehéredő ujjait.
Visszanéztél, és valami nagyon fontosat
Mondtál a boldogságról,
És én valami nagyon fontosat
Akartam mondani arról az újfajta szabadságról,
Amely tagadhatatlanul ott volt
Minden mozdulatunkban,
De addigra elértük a használaton
Kívüli síugrótornyot.
A tiltótáblára ügyet sem vetve
Másztunk fel tetejére.
Körben: erdők, tavak;
Szemben: a papírgyár;
S a láthatár szélén hegyek
Szürke sziluettje –
A táj nyugodt volt,
Mint egy arc, szeretkezés után.
Eső rozsdája fogta be
A szél metsző pengéit,
És meglágyította a levegőt –
Elfeledtetve velünk,
Hogy ez már a tél előjátéka.
Mögötted mentem –
Elképzeltem, ahogy lépteidre
A hegy barlangos testei
Megtelnek vérrel.
Hallottam a szél sóhajtásait,
És láttam a sziklás talajt
Markoló gyökerek
Szorítástól elfehéredő ujjait.
Visszanéztél, és valami nagyon fontosat
Mondtál a boldogságról,
És én valami nagyon fontosat
Akartam mondani arról az újfajta szabadságról,
Amely tagadhatatlanul ott volt
Minden mozdulatunkban,
De addigra elértük a használaton
Kívüli síugrótornyot.
A tiltótáblára ügyet sem vetve
Másztunk fel tetejére.
Körben: erdők, tavak;
Szemben: a papírgyár;
S a láthatár szélén hegyek
Szürke sziluettje –
A táj nyugodt volt,
Mint egy arc, szeretkezés után.
"Dancer in the dark”
Erdei ösvényeken bicikliztem
Egyedül, az ősz narkózisában,
Amíg el nem értem a tópartot.
Láthatatlan eső esett. A papírgyár
Átható szagát másfelé fújta szél.
Távoli dombok gőzölögtek,
Mint a tested szaunázás után,
Kiállva az éjszakai ég alá.
Egy falevelet figyeltem: a vágyat,
Mellyel a szikla testéhez tapad;
És éreztem a vágy remegését.
Arra gondoltam: milyen kár,
Hogy nem vagy itt;
Nem láthatod, amit én, mert
Most épp hatalmas szemeket
Festesz, miközben egy vak lányról
Szóló film zenéjét hallgatod.
Erdei ösvényeken bicikliztem
Egyedül, az ősz narkózisában,
Amíg el nem értem a tópartot.
Láthatatlan eső esett. A papírgyár
Átható szagát másfelé fújta szél.
Távoli dombok gőzölögtek,
Mint a tested szaunázás után,
Kiállva az éjszakai ég alá.
Egy falevelet figyeltem: a vágyat,
Mellyel a szikla testéhez tapad;
És éreztem a vágy remegését.
Arra gondoltam: milyen kár,
Hogy nem vagy itt;
Nem láthatod, amit én, mert
Most épp hatalmas szemeket
Festesz, miközben egy vak lányról
Szóló film zenéjét hallgatod.
A kemijärvi temetőben
Ezek a sírkövek itt:
Vadludak éjszakai tavon.
Ha megreccsenne egy ág a talpunk alatt –
Felrepülnének.
Zsebre dugott kézzel állunk
Egymás szélárnyékában.
Hópelyhek szellemei
Vesznek körül,
Amíg a márványba vésett,
Idegen neveket olvasgatjuk.
Ahonenek, Hakalák, Lehtok:
A föld tenyerébe temették arcukat.
Mókus szalad végig a kőkerítésen:
A természet örökmécsese.
Úgy érzem, mintha figyelne
Valaki. Hátunk mögött egy tó
Szürkehályogos szeme.
Ezek a sírkövek itt:
Vadludak éjszakai tavon.
Ha megreccsenne egy ág a talpunk alatt –
Felrepülnének.
Zsebre dugott kézzel állunk
Egymás szélárnyékában.
Hópelyhek szellemei
Vesznek körül,
Amíg a márványba vésett,
Idegen neveket olvasgatjuk.
Ahonenek, Hakalák, Lehtok:
A föld tenyerébe temették arcukat.
Mókus szalad végig a kőkerítésen:
A természet örökmécsese.
Úgy érzem, mintha figyelne
Valaki. Hátunk mögött egy tó
Szürkehályogos szeme.
ä
Két ég satujában
Az esti bevásárlás előtt lementünk
Egy tóhoz,
Ahol addig még nem jártunk,
És megálltunk a magányos
Stégen –
Fejünk fölött súlyos,
Sötétkék felhőtömeg lebegett,
Akár egy méretre vágott
Acéllemez.
A tó lúdbőrös vize olyan pontosan
Tükrözte az eget,
Hogy el sem lehetett dönteni,
Merre van a fent,
Merre a lent.
S a horizont alján,
A kettő közötti keskeny,
Fényes sávban
Egy gyár épülete derengett fémesen.
“Csak Finnországban látni ilyen metafizikus
Gyárakat“ – gondoltam,
Ahogy ott álltunk a stégen
Egymás mellett,
Két ég satujában.
Az esti bevásárlás előtt lementünk
Egy tóhoz,
Ahol addig még nem jártunk,
És megálltunk a magányos
Stégen –
Fejünk fölött súlyos,
Sötétkék felhőtömeg lebegett,
Akár egy méretre vágott
Acéllemez.
A tó lúdbőrös vize olyan pontosan
Tükrözte az eget,
Hogy el sem lehetett dönteni,
Merre van a fent,
Merre a lent.
S a horizont alján,
A kettő közötti keskeny,
Fényes sávban
Egy gyár épülete derengett fémesen.
“Csak Finnországban látni ilyen metafizikus
Gyárakat“ – gondoltam,
Ahogy ott álltunk a stégen
Egymás mellett,
Két ég satujában.
RUSKA
“Amit beviszel az erdőbe,
Ki is kell hoznod onnan” -
Ez a vadon törvénye.
Az üres borosüveget éppúgy
Nem hagyhattam ott,
Mint kisebb-nagyobb
Félelmeimet.
Nem lehettem kő a kövek közt,
Angyal-fosszíliákkal.
Az ősz szertartásain
Ministráltunk –
De a tél már kinyitotta szekrényeit.
Megcsapott molyrágta
Télikabátinak
Naftalinszaga.
Arcunkon,
Mint egy tiszta, hegyi tavon,
Tükröződtek a fák, a felhők, a sziklák.
Ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedett,
Úgy sötétedett el
A fenyők szíve.
Északi-fény fiókák
Próbálgatták szárnyaikat
Az égen.
Aztán, mint egy kígyó,
Lassan a hegy
Köré tekeredett a köd –
Néhány percig mozdulatlanul
Álltam, mintha megdermesztett
Volna pillantása.
Amikor újra felnéztem,
Akkor vettem csak észre,
Hogy a többiek már messze
Járnak.
Megkerestem a kezeimet,
Hogy Vera kezét kereshessem velük.
“Amit beviszel az erdőbe,
Ki is kell hoznod onnan” -
Ez a vadon törvénye.
Az üres borosüveget éppúgy
Nem hagyhattam ott,
Mint kisebb-nagyobb
Félelmeimet.
Nem lehettem kő a kövek közt,
Angyal-fosszíliákkal.
Az ősz szertartásain
Ministráltunk –
De a tél már kinyitotta szekrényeit.
Megcsapott molyrágta
Télikabátinak
Naftalinszaga.
Arcunkon,
Mint egy tiszta, hegyi tavon,
Tükröződtek a fák, a felhők, a sziklák.
Ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedett,
Úgy sötétedett el
A fenyők szíve.
Északi-fény fiókák
Próbálgatták szárnyaikat
Az égen.
Aztán, mint egy kígyó,
Lassan a hegy
Köré tekeredett a köd –
Néhány percig mozdulatlanul
Álltam, mintha megdermesztett
Volna pillantása.
Amikor újra felnéztem,
Akkor vettem csak észre,
Hogy a többiek már messze
Járnak.
Megkerestem a kezeimet,
Hogy Vera kezét kereshessem velük.
Kardeván Lapis Gergely recenziója a Szépirodalmi Figyelőből:
Boldogító igen
Acsai Roland és Acsai Varga Vera könyve több, mint egy illusztrált verseskötet. A versek nem képaláírások, a képek nem illusztrációk; hogy melyik keletkezett előbb: eldönthetetlen. Mind a festmények, mind a költemények egy közös finnországi alkotói időszak termékei. Egy magát idegen (rokon) nyelven kifejező nép szokatlan fényektől megvilágított távoli országában hűvös, erős levegőt lélegzünk. Az alkonyodó tóparton egy sötétlő gyár kéménye metafizikus füstöt pöfékel az égbe – a tó mélye felé a tükörképe. Lehet-e egyazo n pillanatnak, látványnak két eltérő lenyomata? Találkozhat-e az „élmény” tartalma egy festmény és egy költemény születésekor? Van-e átjárás a két médium, színek, formák, szavak, mondatok között? A szerzőpáros szép könyvét kézben tartva a válasz három igen, ami boldogít: „Ugyanazt látom, amit te, / És ugyanazt látod, amit én. / Állunk az ablak mögött, / Mint a szinoptikusok.” (Szinoptikusok)
A versnyelv színnevekkel (kék árnyalatai, cinóber- és kadmiumvörös, „freskószín”, „hegyek szürke sziluettje”) és a festészet metaforáival („egy séta perspektívája”, „a hó vászna”, „Szél felhősöprése: ecsetvonás”) telik meg. De a festményeken is átsejlik egy-egy jelző, egy hasonlat. A borító szép kéttónusú akvarellje például a kötetcímadó vers ikertestvére: a két ég sötét felhőtömege („Akár egy méretre vágott / Acéllemez”), és közte a még világos szemhatár („Fényes sáv”), melyben „egy gyár épülete derengett fényesen.” A gyárkémény füstje, mint elfolyt vízfesték, átszivárog a fönti ég acéllemez-élességű határán, ahogyan határt sért a verszárlat szokatlan jelzője is: „Csak Finnországban látni ilyen metafizikus / Gyárakat” – gondoltam, / Ahogy ott álltunk a stégen / Egymás mellett, / Két ég satujában.” (Két ég satujában). Az ég (és föld) „présében” képnek gazdag variációja van már a költészetben, hogy „két ég satuja” miként szorul a földi létre, arról elsőként Acsai Roland szép verse szól. Gazdaságos költői képhasználatának épp ez az ornamens-szerepből szerkezetivé, központivá emelt, egyszerre földhözragadt és metafizikus képiség a legsajátabb vonása. A zeneiség visszafogottsága, a szabályosság szinte teljes kiiktatása a dalszerűségtől is eltávolítja ezt a lírát, amely így anyagszerűségében is felemel, meditatív karaktert ölt, akár Alvar Aalto vagy Matti Sanaksenaho templomai. Itt kell végre szót ejteni a teljes kötetet átlengő északi couleur local-ról, amelybe az északi fénytől a Táncos a sötétben-ig és Arvo Pärt zenéjéig sokminden belefér, míg végül elnyeri eddig nem volt megfogalmazását is: „Finnország: örök jelen idő”, „Beíratlan, fehér, tiszta lap, / amit ha napközben összejárnak / […] / Reggelre újra érintetlenül találsz.” (Tabula rasa)
Nemcsak művészeti ágak osztoznak a könyvön, három ciklusával (ősztől tavaszig-nyárig) maga a verseskötet is műnemek határán áll: a napok múlását a versek egymásra következésének rendjévé emelve, az idegenség megtapasztalásának és elsajátításának módjait egyik fő témájává avatva a lírai útinapló műfajához közeledik. Ez az „önéletrajzi paktum” erős integritást kölcsönöz a versbeli szubjektumnak, aki így a megtapasztalás kalandjainak főhősévé és tolmácsolójává válik egyszerre. Egy személyes élet kellékei közt éli alkotó hétköznapjait nevén is nevezett várandós feleségével, ami nem valamiféle félreértett ill. sosemvolt lírai önéletrajziság visszaállítása, hanem a schilleri értelemben vett idill, mint költői világkép művészi visszahódítása („Eszünkbe jut majd az erdő, ahol olyan // Madarak élnek, amik csak azokat / Követik, akiknek tiszta a lelkük.”, Eszünkbe jut majd), és mint az együttlátás, együttalkotás nyelvi formája: „S az a freskószín az ég alján, / Akár készülő képed lapján. / Szél felhősöprése: ecsetvonás.”
Nem lenne könnyű – egy recenziónak nem is lehet célja – elhelyezni ezt a szinte az első kötettől fogva biztos hangú költészetet a kortárs líra valamely áramlatában. Kerüli a nyelvjáték divatját, a formai csillogást, a dalszerűséget. Nem váltogatja ironizálva a költői dikció regisztereit, még csak a versbeni beszélő integritásának megingatásán sem fáradozik. Nem cserélgeti félévente költői imágóit, mint más mást és nem szövik át verseit intertextusok. Nem téveszthető össze más kortárs lírikussal. Nem is folytatom.
Acsai Roland: Két ég satujában (Acsai Varga Vera festményeivel), Palatinus, 2008, 90 oldal, 2200 Ft.
Kardeván Lapis Gergely
Boldogító igen
Acsai Roland és Acsai Varga Vera könyve több, mint egy illusztrált verseskötet. A versek nem képaláírások, a képek nem illusztrációk; hogy melyik keletkezett előbb: eldönthetetlen. Mind a festmények, mind a költemények egy közös finnországi alkotói időszak termékei. Egy magát idegen (rokon) nyelven kifejező nép szokatlan fényektől megvilágított távoli országában hűvös, erős levegőt lélegzünk. Az alkonyodó tóparton egy sötétlő gyár kéménye metafizikus füstöt pöfékel az égbe – a tó mélye felé a tükörképe. Lehet-e egyazo n pillanatnak, látványnak két eltérő lenyomata? Találkozhat-e az „élmény” tartalma egy festmény és egy költemény születésekor? Van-e átjárás a két médium, színek, formák, szavak, mondatok között? A szerzőpáros szép könyvét kézben tartva a válasz három igen, ami boldogít: „Ugyanazt látom, amit te, / És ugyanazt látod, amit én. / Állunk az ablak mögött, / Mint a szinoptikusok.” (Szinoptikusok)
A versnyelv színnevekkel (kék árnyalatai, cinóber- és kadmiumvörös, „freskószín”, „hegyek szürke sziluettje”) és a festészet metaforáival („egy séta perspektívája”, „a hó vászna”, „Szél felhősöprése: ecsetvonás”) telik meg. De a festményeken is átsejlik egy-egy jelző, egy hasonlat. A borító szép kéttónusú akvarellje például a kötetcímadó vers ikertestvére: a két ég sötét felhőtömege („Akár egy méretre vágott / Acéllemez”), és közte a még világos szemhatár („Fényes sáv”), melyben „egy gyár épülete derengett fényesen.” A gyárkémény füstje, mint elfolyt vízfesték, átszivárog a fönti ég acéllemez-élességű határán, ahogyan határt sért a verszárlat szokatlan jelzője is: „Csak Finnországban látni ilyen metafizikus / Gyárakat” – gondoltam, / Ahogy ott álltunk a stégen / Egymás mellett, / Két ég satujában.” (Két ég satujában). Az ég (és föld) „présében” képnek gazdag variációja van már a költészetben, hogy „két ég satuja” miként szorul a földi létre, arról elsőként Acsai Roland szép verse szól. Gazdaságos költői képhasználatának épp ez az ornamens-szerepből szerkezetivé, központivá emelt, egyszerre földhözragadt és metafizikus képiség a legsajátabb vonása. A zeneiség visszafogottsága, a szabályosság szinte teljes kiiktatása a dalszerűségtől is eltávolítja ezt a lírát, amely így anyagszerűségében is felemel, meditatív karaktert ölt, akár Alvar Aalto vagy Matti Sanaksenaho templomai. Itt kell végre szót ejteni a teljes kötetet átlengő északi couleur local-ról, amelybe az északi fénytől a Táncos a sötétben-ig és Arvo Pärt zenéjéig sokminden belefér, míg végül elnyeri eddig nem volt megfogalmazását is: „Finnország: örök jelen idő”, „Beíratlan, fehér, tiszta lap, / amit ha napközben összejárnak / […] / Reggelre újra érintetlenül találsz.” (Tabula rasa)
Nemcsak művészeti ágak osztoznak a könyvön, három ciklusával (ősztől tavaszig-nyárig) maga a verseskötet is műnemek határán áll: a napok múlását a versek egymásra következésének rendjévé emelve, az idegenség megtapasztalásának és elsajátításának módjait egyik fő témájává avatva a lírai útinapló műfajához közeledik. Ez az „önéletrajzi paktum” erős integritást kölcsönöz a versbeli szubjektumnak, aki így a megtapasztalás kalandjainak főhősévé és tolmácsolójává válik egyszerre. Egy személyes élet kellékei közt éli alkotó hétköznapjait nevén is nevezett várandós feleségével, ami nem valamiféle félreértett ill. sosemvolt lírai önéletrajziság visszaállítása, hanem a schilleri értelemben vett idill, mint költői világkép művészi visszahódítása („Eszünkbe jut majd az erdő, ahol olyan // Madarak élnek, amik csak azokat / Követik, akiknek tiszta a lelkük.”, Eszünkbe jut majd), és mint az együttlátás, együttalkotás nyelvi formája: „S az a freskószín az ég alján, / Akár készülő képed lapján. / Szél felhősöprése: ecsetvonás.”
Nem lenne könnyű – egy recenziónak nem is lehet célja – elhelyezni ezt a szinte az első kötettől fogva biztos hangú költészetet a kortárs líra valamely áramlatában. Kerüli a nyelvjáték divatját, a formai csillogást, a dalszerűséget. Nem váltogatja ironizálva a költői dikció regisztereit, még csak a versbeni beszélő integritásának megingatásán sem fáradozik. Nem cserélgeti félévente költői imágóit, mint más mást és nem szövik át verseit intertextusok. Nem téveszthető össze más kortárs lírikussal. Nem is folytatom.
Acsai Roland: Két ég satujában (Acsai Varga Vera festményeivel), Palatinus, 2008, 90 oldal, 2200 Ft.
Kardeván Lapis Gergely
Subscribe to:
Posts (Atom)